A családom miatt van komplexusom, de úgy tesznek, mintha én lennék az, aki humortalan, és túlreagálja. Mit tegyek?

26 éves nő vagyok, nem hisztiző kislány.

Sosem voltam kibékülve a melleimmel. Amikor kamaszkoromban elkezdtek nőni, már akkor sem "álltak" úgy, ahogy más lányoknak. Hiába csináltam bármit, sosem voltak olyanok, amilyennek szerettem volna látni. Nehezen, de elfogadtam. 18 éves koromra az alkatomhoz képest nagyon nagyok voltak. Az osztályban 30 lány közül nekem volt a legnagyobb mellem.

Akkoriban kezdte el a nálam 16!! évvel idősebb bátyám azt a nagyon érett viselkedését, hogy gúnyol a mellem miatt.

Megkaptam, hogy nem is mellem van, hanem tőgyem (mint a tehénnek, köszi szépen), hogy vigyázzak, nehogy belelógjon a levesbe és megégjen. Legyek óvatos, nehogy a könyveim agyonnyomják, amikor a mellkasomhoz fogom őket.

A legdurvább az volt, hogy egyszer véletlenül meglátta a melltartómat és felordított, hogy "Bmeg ez nem melltartó, ez sátorlap." Borzasztó megalázó volt.

Ezekbe az ugratásokba általában bekapcsolódott az unokahúgom és az édesanyám is. Mondjuk ő volt számomra a legnagyobb csalódás ebben a témában.

Sokszor szóltam, hogy fejezzék be; kértem szépen, kértem ordítva, de mindig az volt a válasz, hogy nem értem a viccet.

Ma valami kapcsán összevesztem édesanyámmal, és ezek az emlékek előtörtek. A szemébe vágtam, hogy sosem állt ki mellettem, hogy mindig bekapcsolódott ezekbe az "ugratásokba", és fogalmuk sincs, hogy mennyire gyűlölöm a melleimet, hogy évek óta arra spórolok, hogy kitudjak fizetni egy mellfelvarrást, mert utálok tükörbe nézni. Erre közölte, hogy fogalma sem volt arról, hogy nekem ez ennyire rosszul esik. A vita végén megérkezett tesóm is, és naná, hogy megint én voltam a paraszt, meg a "nemnormális", mert túlreagálom.

Otthagytam őket, eljöttem haza, de végig sírtam az utat. Tényleg ekkora poén ez, és én reagálom túl? Szerintem nem normális dolog ezzel piszkálni valakit.

Köszönöm a válaszokat.