Veletek megtörtént már, hogy a szüleitek szörnyű dolgokat vágtak a fejetekhez, később pedig úgy tettek, mintha mi sem történt volna?

Vertek, molesztáltak, kényes k..rva volt a becenevem mostohámnál, anyám állandóan a szemembe vágta, hogy kövér és ronda vagyok, semmire se viszem majd az életben, senkinek se kellek majd.

Most? Ők meg vannak róla győződve, hogy szeretetben nőttem fel és imádom őket, emiatt nem értik, hogy miért nem látogatom meg őket sose.

Furcsa szelektív memória.

Ez a szelektív memória érdekes, azt hittem, csak esetemben forudlt elő.

Nekem anyukámmal volt nagyon furcsa kapcsolatom, úgy igazán sosem tudtunk nyitni egmyás felé. Nagyjából most 30 éves koromra értem el azt, hogy talán... talán...

De ebben benne vannak már az évek tapasztalatai, hogy ráhagyok mindent, elfogadom, hogy ami megtörtént az vagy nem úgy volt, vagy eleve meg sem történt.. :)

Anyukám a terhességem alatt vágta a fejemhez, hogy engem mindenki gyűlöl, mert mindenkinek beleszólok az életébe. (nem térek rá konkrétan, mi volt az alaptéma, röviden annyi: hogy ajánlottam egy nőgyógyász ismerőst testvéremnek, aki keresett éppen egyet).

De még mennyiszer.

Sajnos van az a fajta szülő, aki ilyeneket mond, aztán amikor szóba kerül, a lehető legálságosabban ártatlankodó képpel közli, hogy de hát ő sosem mondott ám ilyet... kb. azzal a hangsúllyal, hogy "én úgysem fogom bevallani, te meg nem fogod tudni bebizonyítani"...

Amúgy a teljesség igénye nélkül:

-hova hízol már, te hájas disznó?

-c_é_da, c_a_f_k_a

-te vagy a család szégyene

-biztos azért nem jársz el itthonról eleget, mert nincsenek barátaid, mert egy antiszociális hülye p_icsa vagy

-ha ilyen trehány vagy, le sem fogsz érettségizni, és mész a McDonald'sba (ezt azért, mert le mertem ülni érettségi-időszakban elolvasni egy magazint)

-csalódtunk benned, te világ szégyene (fizika hármas dolgozat)

-tűnj ki az eszeddel legalább, ha a szépségeddel úgysem tudsz

Előfordult.

Apa és én is eléggé hirtelen haragúak vagyunk, így olykor-olykor sikerült csúnya dolgokat a másik fejéhez vágnunk. Ám, miután lehiggadtunk, leültünk, és normálisan megbeszéltük a problémát.

Anyám meghalt, nem is emlékszem rá. Apám nem mondott ilyeneket, ő mindég rendes volt. Néha azért, ha berúgott féltem tőle, pedig sosem bántott és a "hülye gyerek" szavaknál rosszabbat sosem mondott, azt is csak egyszer.

Ezzel szemben nagyanyám és testvérem egyfolytában aláztak én meg csak elnyomtam magamban, azért vagyok ilyen elfuserált.

Néhány példa:

Nagyanyám szájából: te miattad halt meg anyád, jobb lesz ha a vonat elé veted magad a testvéred meg felakasztja magát, el van "rontva" az egész életed (nem ilyen szép szavakkal). A páromról s családjáról meg olyan dolgokat hordott össze (nem is ismeri őket), hogy sírva fakadtam amikor hallgattam. Ami nem nekem fájt, de rossz volt hallgatni az amikor az egész apai rokonságot lealázta a sárga földig. Na meg amikor felsorolta, hogy ő mi mindent tett értünk, s mi nem vagyunk elég hálásak. A legszebb, hogy aztán meg kedves lett, mindent elfelejtett, mintha ki se mondta volna. Nem hibáztatom, volt elég fájdalma az életben és ha ki kell töltenie valakin a haragját, akkor csak tegye én ott vagyok, mert nekem már mindegy.

Testvéremre sem haragszok, neki is nehéz volt és most is nehéz hallgatnia ezeket és együtt élni vele. Ő ezért szintén rajtam vezeti le a feszültséget, mindenbe bele köt, semmi sem jó neki. Vitát generál, nem lehet vele semmit megbeszélni. Nem fogadja el ha nincs igaza, stb, stb.

Azt tudom, hogy ő nem felejti el ezeket, csak nem kerül szóba utána. Egy óráig nem szól hozzám, aztán mégis beszél velem, ha valami kell. Ők így oldják meg, lehetne rosszabb is.

Én viszont előbb gondolkodom, tudom, hogy megbánnám ha kimondanék bármit is, és amúgy is olyan vagyok, hogy nem szeretek veszekedni, nem is tudok, azonnal elbőgném magam, ha bántanom kellene őket, akárcsak szavakkal. Tudom, mondom hogy elfuserált vagyok. :)

Nekem az anyámmal és az ő anyjával van érdekes viszonyom. Szüleim elváltak,anyám a lehető legbénábban kezelte a dolgot,mintegy meg volt sértődve,hogy a válásuk után is mertem szeretni aput. Nagymamám és ő is folyamatosan próbáltak ellene hangolni és sokszor megvertek,mert vagy így,vagy úgy kiálltam mellette. Emiatt voltam büdös kis qrva is és hasonlók. Volt,hogy mama bejött,amikor fürödtem,leült a kád szélére és negédes hangon szidta aput és az új párját(akinek az égvilágon semmi köze nem volt a váláshoz),aztán szinte élvezettel nézte,hogy egyre jobban kiakadok,bőgök,aztán szólt anyámnak,hogy meg kéne verni,mert tiszteletlenül beszélek vele. Nagyon vagány. 12 éves voltam. Akkor jöttem el anyámtól és költöztem apámhoz,amikor ugyanilyen apropó miatt anyám lefogott,mamám meg ököllel ütötte a fejemet,azután jó pár évig nem is beszéltünk. 19-20 éves koromban kezdtünk nyitni egymás felé,elővettük óvatosan a múltbeli eseményeket,de hagytam is gyorsan,mert úgy lesokkolt a reakciójuk,hogy eszméletlen:D Mamám szerint én vagyok a hálátlan unoka,hogy évekig feléjük se néztem,anyám meg hol letagadta,hogy ilyenek történtek,hol megpróbálta megmagyarázni,hogy de értsem meg,hogy egyszerűen ezeknek így kellett lenniük. Anyád. Egyedül tatám az,akivel egy kicsit szimpatizálok így a történettel kapcsolatban,mert bár ugyan nem avatkozott közbe,de egyszer elmondta,hogy szerinte anyámnak nem ártana egy "szakszerű orvosi segítség".

Ezek miatt kicsit nyomi a lelkivilágom,sok élethelyzetet rosszul kezelek,de igyekszem gyógyulni,változtatni dolgokon.

24L