Hogyan kellene kezelni az alábbi helyzetet? És mi az oka ennek a viselkedésnek? Bővebben lent.

Nem tudom hogy fogalmazzam meg amit érzek. Olyan "púp vagyok csak a hátán" érzésem van, édesanyámmal kapcsolatban.

Mielőtt leírnám a problémát, leszögezem: tudom hogy jót akar nekem, a páromnak is, tisztelem és szeretem is érte. Jól lehet vele időnként beszélni is, szoktunk jókat nevetni. Korrekt, valamiben engedékenyebb másban szigorúbb de legalább arra nevelt, hogy megálljak a lábamon és ne szoruljak rá más segítségére. Nagyon jó fej tud lenni.

Sajnos a mindennapok nem ebből állnak ki. Sokszor van olyan veszekedés, hogy a család a ház külön sarkaiba van. Csak neki lehet igaza, ha 1x volt nekem is akkor egy fogd be a szád! - és el volt intézve. Suliról jobb nem is beszélni. Az ötösért még kiskoromba se voltam megdicsérve, nagyon jó indulattal mondom hogy max 1-2 esetben... Foglalkozni velem nuku csak az ment hogy majd kikérdezek - mint érettségin előtte már minden nap ki akarta kérdezni csak elmaradt. Matek nem ment menjek különtanárhoz úgy se ment akkor rájött hogy talán tényleg nem értek hozzá... Ha valahova akartam menni, fél órás kikérdezés minimum: kivel hova miért meddig micsináltok honnan ismered... Értem én hogy félt. De ez túlzás volt pláne 17-18 évesen.

Vagy amikor nyári szünet volt minden reggel 6kor ébresztett hogy mit csináljak meg napközbe, amikor meg szóltam hogy aludnék akkor nem azért vagyok itthon hogy döglödjek. Hétvégén is, ha nem voltam fent már legkésőbb 7kor egy ideig utána hallgathattam, hogy időben kéne lefeküdni (egyszerűen sose tudtam 9, fél 10 10nél előbb elaludni) és a hétvége különben sem arra való hogy aludjak egész délelőtt. Utána lett hogy felírta az elvégzendő feladatokat egy listára nyaranta, megcsináltam. Jobb esetben hazajött és béke volt, rosszabba kereste, hogy mit nem csináltam meg, és ha azt mondtam nem szólt, akkor én voltam a hülye a hibás, hogy ezt magamtól kellett volna tudom.

Ha főztem magamnak, mert olyan volt az étel amit nem szerettem baj volt, mert nem mindenkinek csak magamnak és egy önző vagyok, tipikus egyke gyerek aki nem gondol a másikra (mintha tehetnék arról hogy egyke) ha meg másnak is főztem az utóbbi időben akkor meg azért ment a cirkusz, mert abból ő akart már mióta főzni - hetek óta volt a hús pl a fagyasztóban. Vagy ha kapok valahonnan csokit. Hetekig senki nem nyúl hozzá, ha valakivel megesszük akkor egyből észreveszi és megint csak rossz vagyok mert ő is enni akart belőle. Pont akkor. Mindig pont akkor.

Nem lehetett rám fogni, hogy bulizós gyerek voltam. 2x voltam bulizni szórakozóhelyen idáig (19 év alatt), mindkettő 16 éves koromban. Cigizni, hazudnék, ha azt mondanám nem, mert kipróbáltam - ki nem. Osztálykirándulásokon 1 szál egész évre, nem hiszem hogy megvethető lennék. És el is mondtam neki. Nem szoktam rá, nem is fogok. Ellenben ő ha ideges rágyújt, de apámnak ne szóljak róla. Apám, aki minden lehetőséget megragad, hogy ne legyen itthon. Inkább dolgozik - ez az érzésem. Folyamatos szabályozás, akaratoskodás, veszekedés. Megcsinálta a fősulit család és munka mellett, gratulálok is neki és ügyes is. Majdnem kitűnőként. De azon az áron én inkább nem kérnék belőle. Őt akkor békén kellett hagyni (megértem),ő akkor nem akart nagyon a házzal foglalkozni (megértem), itta a kávét energiaitalt keverve kólával meg memóriagyógyszerekkel... Ilyennel nem élnék inkább legyen rosszabb a teljesítményem. Ha olyat tanulok ami érdekel, két perc alatt megjegyzem, olyat meg mostmár nem fogok ami nem áll a szívemhez közel. Természetesen ez is baj, hogy nem azt tanulom amit ő akar. Hogy az új iskolámban van ismerőse és szólni fog neki hogy rám figyeljen oda a "hülyére" ahogy mondta.

Egyéb jó kis aranyköpések tőle: "ugye tudod, hogy 18 éves korodig vagyok köteles eltartani téged? Utána a jóindulatomon múlik, meddig maradhatsz itt"

- "a mostani busszal jössz haza vagy visszafordulok és hazáig pofozlak"

- "Jövőre nem jössz el velünk nyaralni mert csak a baj van veled!" 15-16 lehettem és nem volt kedvem arra mászkálni amerre ő ment, inkább mentem volna a vízbe.

- "Azért ilyen a macska, mert depressziós, ami a te hibád, mert nem foglalkozol vele eleget" megjegyzem, utóbb kiderült, ritka betegsége volt, el kellett altani egy bocsánatot nem hallottam tőle.

- " öreganyád is miattad került kórházba, mert miattad ideges!" Megkaptam, a macskám elaltatása után 1 héttel, amikor mamám bement a kórházba, mert nem érezte jól magát. Ha más kérdezte meg miért ment be annak, hááát csak stresz vagy időjárásváltozás, esetleg valami gyógyszer... érdekes. És ha ne adj isten meghalt volna? Rámkeni egy ember halálát???

Nem tudom már mit gondoljak. Úgy érzem magam mint akit nem is terveztek, aki "ha már becsúszott felnevelem".

Szabályosan belém nevelte, hogy én vagyok mindennek az oka. Párom is mondja, ha ketten vagyunk egy légtérbe szabályosan feszül a levegő.

Én se vagyok piskóta néha, elismerem. Nekem is vannak hangulatingadozásaim, de nem ilyen mértékűek. Meg nem máson verem le a port, főleg ha okom sincs rá.

Ha lehetne vele beszélni könnyítene. De nem lehet, mert egyből ordít, senkinek nem lehet igaza csak neki csak ő a jó, csak ő fáradhat el ( párom 6 nap munka minden héten majd 10 óra és hetek után 1 napra mert itthon maradni hát hogy fel volt háborodva, egész nap hozzánk se szólt).

Fogalmam sincs mit tegyek. Tanácsot kérnék erre a helyzetre, mert ez már sok nekem 19 év után. Minden az én hibám én vagyok a rossz a szemét a minden...