Folyamatosan kritizál, minden rossz amit csinálok, már a depresszió kerülget emiatt Hogyan vészeljem át ezt az időszakot?

24 éves lány vagyok. Még otthon lakom suli és diákmunka mellett, egyelőre sajnos nincs lehetőségem különköltözni. De attól félek, hogy már az idegeim mennek rá a folyamatos vitákra, súrlódásokra. Szóval arról van szó, hogy anyu hihetetlen módon, már túlzó mértékben kritikus velem szemben, mindenben képes megtalálni a hibát. Az egyik legsarkalatosabb pont az alakom, illetve a stílusom. Mivel ő mindig túlsúlyos volt, tele volt gátlással, ezt kivetíti rám is. Jó, nem vagyok éppen egy vékonyság, de azért qrvára nem voltam sose vészes. Egészségesen étkezek, és igyekszem mindennap mozogni is. Ehhez képest ő már 10 éves koromtól kezdve piszkál (pedig akkor még tényleg nagyon vékony voltam) hogy ne egyek annyit, ne vacsorázzak, meg hogy sajnos mi olyanok vagyunk, hogy mindentől hízunk, stb. Állandóan ezt hangoztatja, ebbe nőttem fel, hogy én kövér és vesztes vagyok. Nekem ebből már nagyon elegem van, szeretném végre elfogadni magam, lelkiismeretfurdalás nélkül élvezni az életet és megélni a nőiességemet. A szép az egészben, hogy ha nem vele vagyok, hanem barátokkal, pároméknál, stb. akkor ez már egész jól megy, csupa pozitív visszajelzést kapok, hogy nőies vagyok, csinos, virulok, szuper a kisugárzásom, ilyesmi, én már el is hiszem hogy így van, ám anyu képes egy félmondattal belerondítani az önbizalmamba, amit kemény melóval felépítettem. De most miért jó az neki hogyha utálom magam? Főleg a ruháimat imádja kritizálni, az a meglátása, hogy csakis ő lát engem reálisan. Nade könyörgöm, millió cuccom van ami csak neki nem tetszik mások szerint viszont szuperül áll és én is jól érzem magam benne.De ő addig képes dumálni, győzködni,hogy ne hordjam azt, ami neki nem tetszik rajtam amíg le nem veszem. Csak ár elegem van, hogy sosem lehet saját véleményem. Pl. szerinte nekem csak a nagyon hosszú szoknya áll jól, meg az egyrészes fürdőruha... no comment! Ha felvennék valami merészebbet, mindjárt kijelenti hogy kövérít, meg h ne csináljak magamból hülyét az utcán, ilyenek...Félre ne értsétek, egyáltalán nem r.bancos a stílusom, inkább olyan alteros, hippis, westernes. De most 4-5 plusszkiló miatt nem akarom teljesen elfedni magam, és szigorú, konzervatív cuccokat magamra aggatni, mert az baromira nem én vagyok, és sztem fontos az egyéniség kifejezése. Nem akarom a fiatal éveimet elvesztegetni arra hogy sz@rul érezzem magam a bőrömben, amikor boldog, mosolygós, "jó csaj" is lehetek. De ez engem már teljesen felemészt. Másokkal szemben bezzeg jóval toleránsabb, olyanokkal s, akik nálam is kövérebbek, nem igaz hogy pont velem nem tud elégedettebb lenni. Most is hoztam haza néhány baromi jó cuccot a turkálóból, és azontúl h lefikázta őket, hogy milyen kövér, nagys.ggű, slampos, stb. vagyok bennük, azzal is elkezdett csesztetni, hogy egy csomó pénzt kiadtam értük (noha összesen nem volt 3000 ft 8 ruhadarab, máshol 1 r.hadt pólót nem kapok ennyiért). Szte csak szórom a pénzt és nincs önuralmam (ezt tartja egyébként az állítólagos "kövérségem" okának is, pedig ő jóval súlyosabb nálam, és egészségtelenül is él). T.köm kivan már ezzel az önuralom-témával, amúgy is, teljesen tönkretesz vele, hogy ilyeneket állít rólam. És miért is kéne állandóan önmegtartóztatnom, miért nem lehetek már egy kicsit énis vidám, veszett, szabadlelkű, mint a többi fiatal? a és nem ész nélkül szórom a pénzt, sőt itthon is sokat segítek belőle, bevásárolok, megfőzök, stb. ez mind az én pénzemből van. Ma is vittem neki cigit meg süteményt, mert kérte. De az ilyeneket észre se veszi, csak azt jegyzi meg, ha magamra költök. Én igazán szívesen besegítek, de akkor ezek után ne csodálkozzon hogy fogy a pénzem, különösen ne minősítgessen hogy azért, mert én könnyelmű vagyok! Olyan elegem van, a sírás kerülget már nap mint nap! Közben meg tiszta lelkiismeretfurdalásom van, hogy itt szapulom őt, hiszem szeretem, de egyszerűen képtelenek vagyunk megegyezni pár dologban, mert csak fújja a magáét. Bocsi a veszett hosszú siránkozásért, de egyszerűen ma már annyira betelt a pohár, hogy muszáj volt valahol kiönteni a lelkem, évek óta nő bennem a feszkó. Kérlek, ne oltogassatok, hanem írjatok valami vigasztalót amitől végre talpra állok! Köszi!