Nemrég letettem apám telefonját. Túl messzire mentem? (bővebben lent)

A szüleim még kiskoromban elváltak. Apámmal sosem volt normális apa-fia viszonyom. Amikor láthatásra került sor, ő rendszerint csak a jogait akarta gyakorolni, de nemigazán törődött velem. A televíziót bámulta, én meg gyakran unatkoztam kisebb koromban. Venni nagyon ritkán vett nekem valamit, ahogyan az életébe is alig engedett be. Ma sem tudom mit és hol dolgozik pontosan. Amikor néha beszélünk (kb havonta) , akkor csak azzal tud dicsekedni hol járt/ hova utazott, de le se sz...ja hogy velem különösebben mi van. Megkérdezi nem voltam-e beteg és kb ennyi. Én sokszor próbálkoztam régebben mélyebb és normálisabb kapcsolatot kialakítani vele, de mindig volt egy fal, amit nem tudtam áttörni és feladtam a próbálkozást, meg el is ment a kedvem tőle. Jelenleg olyan a viszonyunk, hogy ritkán beszélünk telefonon és kb félévente, vagy évente találkozunk. Ő Pesten lakik, én vidéken. Állandóan követelődzik még mindig és a jogait követelné, ahogyan kisebb koromban is tette. Legutóbb, amikor felhívott, nekem esett. Voltam nemrég a fővárosban, amiről őt előtte tájékoztattam is. Azt is elmondtam neki akkor, hogy nem fogunk tudni összefutni, mert unokaöcsém ballagására megyek és végig velük leszek, illetve a ballagás után már hoznak is haza. Mégcsak nem is vonattal mentem fel, hanem a család vitt, tehát valóban egy fél percet sem voltam egyedül. Nembaj, azért ő nekem esett a telefonban, hogy bezzeg rá sosincs időm és nemigaz, hogy nem tudtam volna megoldani. Hallgattam a monológját egy darabig, aztán csak mondta és mondta. Megnyugtattam, hogy hamarosan megint leszek Pesten és akkor egy egész napot is együtt tudunk tölteni. Nem állt le, tovább folytatta a számonkérést és ezt a témát. Azt mondtam neki, hogy na jó én ezt nem hallgatom tovább. Normálisan beszélgetni próbáltam veled és te csak azt vagy képes hajtogatni, hogy én nem találkoztam most veled legutóbb Pesten. Mondom lerakom. Azt mondta rakjam le. Hát leraktam. Azóta semmi. Kicsit bűntudatom van emiatt, mert mindig bunkóságnak tartottam a telefon ilyen módú lerakását, de egyszerűen nem lehetett vele beszélni. Ráadásul ez nem arról szól, hogy ő annyira szeretne engem látni, vagy annyira szeret. Egyszerűen a "joggyakorlás". Hogy miaz, hogy ő nem láthat ha é Pesten járok. Mindig az anyai családomat szidja és hogy bezzeg velük vagyok mindig, de azon nem gondolkodik el, hogy talán azért, mert ők neveltek fel és segítetek anyának a nevelésemben helyette is. Nem véletlen, hogy jobban ragaszkodom hozzájuk, mint hozzá. Nagyon furán gondolkodik ő, úgy gondolja önmagában az is tiszteletet és szeretetet von maga után, hogy ő az apám, pedig azonkívül, hogy részt vett a "megalkotásomban" nem sokat köszönhetek neki. Ezzel a követelőzéseivel, pedig csak azt fogja elérni, hogy még jobban eltávolodunk. Bár lassan már nem tudom mennyire lehetne még ettől is jobban eltávolodni. Alig tudunk már beszélgetni valamiről. Ezekkel együtt kicsit bánom már, hogy letettem a telefont. Nem tudom tegyem-e én meg az első lépést, vagy várjak rá, de úgy gondolom igazából nincs miért bocsánatot kérnem tőle.