Felnőttként feladhatom a kapcsolatomat az anyámmal? Mennyire elítélendő ez morálisan?

Felnőtt vagyok, kamasz gyerekeim vannak. Anyámmal kapcsolatban az érzelmeim teljesen érzelemmentesek. Pedig nagyon tudok szeretni, de mivel ő sosem szeretett engem, és a gyerekeimet sem, így semmilyen bensőséges viszonyunk nincs egymással. Annyira nem törődött velem születésemtől fogva, hogy semmilyen érzelmi kötelék nem alakult ki köztünk. Lényegében a nagymamám nevelt, akit szeretek is. Mindenki azt hiszi rólunk, hogy idilli a viszonyunk /legalább is a kívülállók/, mert eddig úgy éltünk, hogy megjátszottuk a szerető családot. Persze számítani sosem számíthattam rá, de ünnepeken, meg mások előtt a külvilágnak el lett játszva a szeretetteli mosoly közepette egymás ajnározása. Egyébként nem érdekli az életem. Soha a legapróbb szívességet nem kérhettem tőle, az unokái sem érdeklik, vigyázni sem volt hajlandó rájuk sosem, azt mondta mindig, hívjak bébiszittert, pedig tudta, hogy anyagilag ez nekünk megterhelő. Beszélgetéseink csak róla szólnak, őt kell hallgatni, de ha én megemlítek valamit rólunk, akkor azt meg sem hallja. Sorolhatnám..... Egy ideje azt érzem, hogy ennek a kirakat-kapcsolatnak semmi értelme. Úgy érzem, meg kellene vele szakítanom a kapcsolatomat. Legalább is az összejárogatást, mert mindig rossz érzésekkel megyek hozzá és ugyanígy jövök el tőle. Nem szeret, csak eljátszik egy szerepet, hogy ő a csinos, fiatalos vendéglátó, akinek meg kell dicsérni az otthonát, a dolgait, de igazából tesz ránk. Nem akarom ezt már, egy olyan érzelmileg üres ember díszlete lenni, aki soha nem szeretett. Tehernek érzem. Mennyire ítélitek ezt el? Megtehetem ezt nyugodt lelkiismerettel?