Aki csalódott felnőttként /is/ a szüleiben, hogy dolgozta fel és mennyi idő alatt?

Gyerekként a szüleim sosem szerettek, legalábbis nem mutatták és nem mondták, csak bírálatot és szidást kaptam mindig, tehát ez a szülő-gyerek kapcsolat ingatag lábakon állt mindig is. Már lassan 40 éves leszek. Pár éve javult a kapcsolatom velük, összehozott minket közös munka, közös érdeklődés stb. Igyekeztem odaadó és segítőkész lenni, vagyis segítettem, amiben tudtam, mellettük álltam. Úgy éreztem, helyre állt az életem, magabiztosabb és boldogabb lettem. Ez kb 1-2 évig tartott. Nemrég nekem lett volna szükségem a segítségükre, amit viszont szánalmas kifogással elutasítottak. Nem lett volna nekik lemondás, erőfeszítés, ha segítenek, de cserben hagytak, bennem pedig egy világ omlott össze. Semmit nem jelent nekik a kapcsolatunk. Úgy érzem, ez megpecsételte a további viszonyunkat. Az önbecsülésem emiatt a béka se..e alá süllyedt. Nevetségesen hangzik ez egy felnőtt nő szájából, de rossz, hogy úgy érzem, eldobnak a szüleim, hogy ennyit jelentek nekik. Régebben is sokszor cserben hagytak, és azt gondoltam, hogy közel kerültünk végre egymáshoz és én elég odaadó leszek, ez már jó kapcsolat marad. Aki ugyanebben a cipőben volt, hogy dolgozta ezt fel? Hogy tornázzam vissza a magabiztosságomat, az életörömömet? Menni fog egyedül, hogy lezárjam ezt, vagy keressek fel pszichológust? Szeretnék elég erős lenni lelkileg, hogy ez többé ne billentsen ki ennyire. Köszönök előre is minden tanácsot!