Szülők, akik valamiben nem értetek egyet a felnőtt gyereketek életvitelével kapcsolatban, hogyan kezeltétek?

Én a "gyerek" vagyok a történetben.

Anyukám anno az utolsó pillanatban végül nem engedett abba a középiskolába, ahová menni akartam (és fel is vettek. Azért nem, mert koleszos lettem volna, és szerinte én megbízhatatlan voltam. Azóta sem kaptam választ, hogy miért gondolta így (nem is volt rá oka, ezért nem is fogok rá soha választ kapni). Végül egy rangon aluli szar gimiben érettségiztem. (emiatt később oltári nagyot szívtam a fősulin, amit levelezőn, munka mellett végeztem)

Ha dongtak körülöttem a fiúk / pasik, akkor mindegyiktől tiltott, féltett. Mind hülye volt, buta volt stb. A haverjaim csövesek, a barátnőim dologtalan k...vák.

És akkor 18 évesen elköltöztem egy másik városba. Elegem lett a folyamatos kritikákból, dirigálásból, zéró toleranciából.

Tartottuk a kapcsolatot, de szinte semmit nem tudtak rólam. Csak felszínesen. Aztán anyukám kb. 29 éves koromban kibukott, hogy ő ezt így nem bírja tovább. Akkor kötöttünk egy egyezséget, miszerint én mindent elmondok neki, ő nem kritizál és megtartja a véleményét.

Azóta mindenről tud. Most már azt mondja, hogy neki minden mindegy, csak boldognak lásson. Szerencsére az vagyok. 36 évesen sok-sok 18 éves korom óta egyedül vívott küzdelem után sínen van az életem. Könnyebb lett volna, ha anyukám mellettem áll és nem csak az út végén mondja azt, hogy "jaja, tulajdonképpen normális életet élsz". Nem a pénz hiányzott, hanem az anyukám. Az érzés, hogy az, aki felnevelt, az hisz nekem, elfogad és bízik bennem.

Így én azt mondom, hogy a saját (még igen kicsike) gyerekemmel a végsőkig próbálok toleráns lenni. A végsőkig próbálom az egyéniségét és az akaratát nem elnyomni. Persze kérdéses, hogy milyen szélsőségekről beszélünk. Nálam annyi volt a baj, hogy nem az anyukám álmai és akarata szerint alakítottam az életemet. Más a helyzet, ha valaki egy szekta tagjává válik, dologtalan, bűnöző stb.

Ismerősi körben van olyan szülő, aki a saját 19 éves gyerekét feljelentette, börtönbe záratta, mert drogos volt és lopott stb. Megérte, mert ott egyrészt leszokott, másrészt pedig észhez tért.

Szóval elég széles skálán mozognak a lehetőségek.

Egy barátnőm gyerekén kiskorától látszott, hogy művész pálya felé hajlik. Mindent elkövetett, hogy leterelje erről az útról. Végül színésznő lett. Boldog és meg is él belőle.

Szerintem általánosságban nehéz ezt a kérdést megválaszolni, adott ember és adott szituáció határozza meg, hogy meddig lehet feszíteni a húrt.

Én a "gyerek" vagyok, huszonévesen. A szüleim mindig is nagyon egyszerūen és hatásosan kezelték ezeket a dolgokat.

Elmondták a véleményüket, ha úgy látták, hogy nagyon nagy butaságot készülök csinálni többször is, de soha sem döntöttek helyettem fontos kérdésekben. Fõleg mert értelmetlen lett volna. Párválasztás, vallás, hobbi, ízlés, munka, ez mind olyasmi, amirõl mindenkinek joga van maga dönteni.

Egyedül középiskolás koromban terelgettek a pályaválasztás idején, bár ekkor sem mondták meg mit kell csinálnom, csak segítettek választani, amikor tanácstalan voltam és magamtól nem foglalkoztam volna kellõképp a témával.

Ma már külön élek, mindent megosztok velük, õk elmondják a véleményüket, utána pedig rámbízzák hogyan döntök, majd támogatnak akármit is választottam.