Szülők, mondanátok ilyet a kislányotoknak?

Kb. 13 éves lehettem, amikor anyukámnak segítettem otthon a tiszta edényeket, poharakat pakolászni a konyhaszekrénybe.

Valamit nem úgy raktam el, ahogyan az neki tetszett volna, és hozzám vágta, hogy "neked tényleg az lesz a sorsod hogy jól felcsinálnak és ott hagynak"

Ezt apuval tárgyalták ki, hogy milyen buta vagyok és csak jól felcsinálnak majd, és nem leszek több.

Nagyon rosszul esett akkor, hiszen tudtam, hogy nem vagyok buta, és bántott, hogy kibeszéltek.

Most együtt lakom a párommal, évek óta együtt vagyunk, fél éve együtt is lakunk, dolgozom. Tehát nem lett igazuk, hogy a nyakukra vittem volna eg ypotya gyereket kislány koromban.

(főleg úgy, hogy nem voltam fiúzós tipus, első komoly barátom 18 évesen volt, és rajta kívül nem is volt párom a jelenlegin kívül)

Túl vagyok rajta, hiszen egy felnőtt ember túl teszi ezen magát és nem másnak akar bizonyítani. Csak nagyon ritkán, néha eszembejut. És valljuk be, mindenkinek van azért 1-2 története, ami ha nem is viseli meg, de sosem felejti el. Nekem ez pont ilyen.

23N