Igaz, hogy akit elhanyagoltak a szülei, az saját magát is elhanyagolja?

Na ez inkább akaraterő kérdése.

Hány olyan gyermek van, akiknek a szülei drogosak, verik a gyereküket, alkoholisták, családon belüli erőszak van, és ezek színészek, hírességek, énekesek, diplomázott emberek, vannak akik tudják, hogy van miért talpra állni

Nem, nagyon ne, igaz!

Biztos van erre is példa, de sokan meg pont ellenkompenzálnak.

Én pont az ellenkezőjét tapasztaltam magamon. Kitűnő tanuló voltam és minden versenyt megnyertem, csak hogy végre felfigyeljenek rám és ne legyek elhanyagolva de a szüleim csak ordibáltak tovább egymással és magasról tettek rám. És én úgy döntöttem, hogy ez fog motiválni, ha már jó tanuló vagyok akkor elmegyek egy erős középiskolába, onnan egy jó egyetemre és akkor nézhetnek hogy kit hanyagoltak el.

Hasonló módon a külsőmmel is törődtem mindig, a szüleimmel ellentétben.

Szerintem emberfüggő ez. Van akit megerősít az ilyen családi háttér és van, akit összetör.

Nagyon nehéz ebből kikecmeregni.

Az én szüleim elváltak, mikor 3 éves se voltam. Apámhoz kerültem a két tesómmal együtt. Apunak volt háza, pénze, munkája, anyunak semmije. Apám vert, szeretet nem adott, csak bűntetést. Viszont az anyagi körülményeket biztosította. Furcsa ez, mert felnőtt fejjel máshogy látom és próbálom a pozitív oldalát nézni, hogy milyen volt ő akkor. Azt hiszem nem akart rosszat, csak sajnos így jött ki. Persze akkor gyerekként csak a negatívumot vettem le. Nem tudott odafigyelni ránk, hogy kész legyen a leckénk, hogy játszon velünk. Éjjel-nappal dolgozott. Féltett minket, bezért minket a 4 fal közé, nem mehettünk sehova. A saját utcámon kívűl nem ismertem semmit. Azt nevelte főleg belém, hogy én vagyok a legsatnyább a 3 közül. Olyan 15 évesen volt nálam a mélypont. De akkor az élet fejbe kólintott, és rájöttem, az önsajnálattal nem megyek semmire. Keményen dolgoztam hát tovább. Lépésről lépésre haladtam. Én, aki világ életemben azt gondoltam, hogy jó, ha a középiskolát elvégzem, diplomás ember vagyok. Én, aki azt hittem, hogy a saját kis városomat se fogom elhagyni, és nem tudom, hogy fogok elköltözni önálló háztartásba apámtól, 2000km-re lakok szülővárosomtól.

Most már szülő vagyok. Oda kell figyelnem, hogy néhány elemet ne vegyek át apámtól és ne úgy neveljem a gyerekem. Természetesen nem a verés részre gondoltam, nem azt nehéz megállnom. Odafigyelek arra, hogy minden nap foglalkozzak a gyerekeimmel, hogy minden nap elmondjam nekik, mennyire szeretem őket, hogy meghallgassam őket bármikor, mikor kérnek rá.

Néhány dolog belém rögzült, ami alól nem tudok menekülni. Ilyen a magamba burkózás, befelé fordulás. Az életben nem tanultam meg, hogy kell baráti kapcsolatokat kialakítani. Nem voltam soha eljárós, szinte mindig a 4 fal van nekem mindig. Pedig, ha nagyon akarnám, mehetnénk. Ezen még változtatni szeretnék, hogy a gyerekeimet vigyem sűrűbben kirándulni.

Sokáig azt hittem, én vagyok a legszerencsétlenebb, hogy peches vagyok...mára rájöttem, hogy én vagyok az egyik legszerencsésebb ember.

Átélhettem a terhesség és a szülés élményét, a szülői boldogságot.

Régen így láttam volna: 4 terhességből csak kettő sikerült, 3 babát elvesztettem, csak 2 maradt nekem, én vagyok a legszerencsétlenebb a családban, mert még senkivel nem fordult elő ilyen, mért pont velem.

Ehelyett így látom: Túléltem, hogy majdnem elvérezve vetéltem el, kaptam egy új lehetőséget, kaptam egy új lehetőséget, mikor végre 2. gyermekem sikeresen megmaradt, és ha nem is szülhettem meg, mert sürgősségi császár lett a vége, túlélte, és most itt van nekünk. A két gyermekem olyan jó testéverek, hogy ennél jobbat nem kívánhatnék.

Rájöttem, mikor találkoztam a férjemmel, hogy érdemes vagyok a szeretetre, megtanultam szeretni magam, elfogadni a belsőm és a külsőm.

Régen azonnal pánikoltam, most már veszek egy mély levegőt és nekiugrok a dolognak.

A majd 5 évesem úgy tűnik örökölte ezt. Próbálom segíteni és rájönni, mivel is "gyógyíthatnám" ki ebből.

Eddig úgy tűnik sikerült kiegyensúlyozott, nyugodt, szeretettel teli hátteret biztosítani neki. Barátkozósabb, talpra esettebb.

Még úgy érzem néha, a múlt árnyat vet rám kicsit, de egyre ritkábban.

olvastam pszichológiát erről

azok a gyerekek akik nem kapnak törődést, vagy amolyan katonásan nevelik őket, sérülnek és pont két felé fognak tendálni

-egyik aki teljesen hisz a szüleiben, az rögzül belé, ez így helyes, felnőve ő is amolyan "hidegebb" típus lesz, de a társadalonak nem űnik fel, be tud illeszkedni(de sokszor arrogáns, de ugye még hány ember az amúgy is..)

-másikuk átmegy mártírba, folyamatosan szeretetéhes, ez megmarad felnőtten is, kapcsolatfüggőségben nyilvánul meg elsősorban, és ott sem érzi soha eléggé hogy szeretnék, folyamatosegerősítésre van szüksége, önbizalma is romokban, az élet többi területés is hajlamos a szerencsétlenségre(ez utóbbit az váltja ki az olvasmányom szerint, hogy elég annyi, hogy egyetlenegyszer is valaki megsajnálja, és már látni is fogja ahogy a szülei nevelnek az nem helyes és így nem fogja a mintájukat követni, mint az első esetben vázolt illető, hanem összetörik

sajnos szinte lehetetlen levetni a gyerekkorban berögzült tanul mintát(sok pszichológus megy arra, hogy a gyerekkori problémákat kezelje, hipnózis stb, de ezek is leginkább csak akkor sikeresek ha egy pontot bukott el minden, de ha valaki folyamatosan ebben nő fel, hát...kereszt)

Hát engem gyerekként nagyon elhanyagoltak. Anyám alkoholista volt, megtudom számolni a 10 ujjamon, hogy hányszor volt józan 18 éves koromig. Apám meg a munkájába menekült, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy a felesége alkoholista. Volt, hogy hetekig nem jött haza apám, hanem munka után elvállalta az éjszakai portát is. Mégsem érzem azt, hogy egy utolsó senki lennék. Van munkám, boldog házasságban élek, mindenem megvan amire szükségem van, élvezem az életet. Egyetlen egy dolgot nem voltam képes megtanulni, ami kimaradt. Nő létemre soha senki nem tanított meg arra, hogy miképpen tudok csinosan, elegánsan öltözködni. Mai napig képtelen vagyok normálisan felöltözni. Nincs érzékem a divathoz. Nem koszosan vagy szakadtan öltözködöm, hanem nincs érzékem a divatos holmikhoz. Fogalmam sincs mit mihez vegyek fel..(ezért inkább sportosan öltözködöm, abban nincs hiba)

38/N