Akkor most én vagyok a szemét?

Hétvégén voltam otthon. Anyukám megjegyezte, hogy "látom, te nem igazán szeretsz itthon lenni." Nem válaszoltam, most erre mit mondjak? Persze rögtön ment egy barátnőhöz panaszolni, aztán mikor átjött a néni, szembeállt és kérdezte, miért nem szeretek itthon lenni. Mondtam neki, hogy mert semmi jövőm nincs ott. Ezt valameddig jogosnak gondolom. Aztán ma délelőtt hallottam vissza az egyik rokontól, hogy anya mit írt neki, hogy szar kedve van és hogy az én kezem is benne van ebben. (Egyébként nagyon sokat panaszkodik, na meg mást okol mindenért...És igazából azt sem bírom hallgatni, hogy az öreglány így és úgy, meg ez és az mekkora suttyó... mert nagyjából mindig ez megy, nem bírom az ilyen negatív kommenteket) Megjegyzem még, hogy sosem volt az a tipikus szülő-gyerek kapcsolat köztünk, nem arról van szó, hogy kerüljük egymást, de nem beszélgetünk hosszasan... Ez durvának hangozhat, de nem vágyom rá.

És igen, otthon lakom még, oda vagyok bejelentve, ill. félig-meddig már nem, sajna még kolis vagyok... Nem gyakran járok haza, mert 1. 6ezer ft az úti költség oda-vissza 2. TÉNYLEG nem szeretek otthon lenni. És miért? Említettem, nincs ott jövőm. Nem érzem jól magam, nem érzem magam szabadnak, nem tudok hová elmenni, nem tudok ismerkedni (ez lehet túlzás volt állítani, de nem vagyok az az extrovertált típus, hogy minden sarkon szóba álljak az emberrel...)

Elhiszem, hogy hiányzom neki, meg minden, de ha netán elköltözöm többezer km-rel arrébb és soha nem jövök haza, vagy "szökőévente", akkor is ugyanez lesz?!

Tényleg szemét lennék a fentiek miatt?

Köszi, hogy elolvastad a napi rinyaposztot :)

20L