Mit tegyek? A szüleim miatt mehet tönkre a több mint három hónapos kapcsolatom és a lelki állapotom!

Októberben összejöttem ezzel az aranyos fiúval. Egy rendezvényen ismerkedtünk meg, utána Facebookon kommunikálva jutottunk arra, hogy ismét látni akarjuk egymást. Ezt titokban intéztük. Mindketten éreztük, hogy ez szerelem. Attól a jeles naptól kezdve döntöttünk el, hogy járunk. Azóta eltelt egy hónap, mondhatni, teljesen megismertük egymást. Ekkor a szüleim már tudtak a barátomról, mert kénytelen voltam nekik elmondani. Hivatalosan randira csak úgy mehettünk először, hogy meg kellett a saját szemükkel győződniük arról, elengedhetnek-e vele. Mindig csak heti néhány órát engedtek, de úgy, hogy a barátomnak kellett vonattal lejönnie hozzám, és csak a fagyos utcán tartózkodhattunk, a mi házunkban nem (nem értem a logikát, miért jobb hagyni minket megfázni, de mindegy). Egyszer mégsem a városban voltunk, hanem felmentünk a nagyjából félórányira lévő városba busszal egy hotelbe. Ott vesztettem el a szüzességem vele (azóta sem bánom, csak a helyszín az, ami miatt anyámékra örökké haragudni fogok... ha már akkor megengedte volna, hogy nálunk legyünk, ez nem történik meg). Decemberben végre megengedte, hogy felmenjek a barátom városába. Első utamon velem jött anyám (pedig mindössze egy órányi vonatút...), és megismerkedett a barátom anyjával. Annyira nem volt vele elragadtatva... De lehet, csak az a baja, hogy pesti, mi meg vidékiek, nem tudom. Miután hazament az egy órával későbbi vonattal, mi a barátomék házába mentünk át, mivelhogy abban a hidegben senki sem fog az utcán fagyoskodni (igen, akkor is csak ennyit engedett meg). A téli szünet volt a legsokkolóbb: két hét alatt mindössze egyszer találkozhattunk, legfőképpen olyan hülye indokok miatt, hogy ünnep van, holott egész idő alatt csak otthon rohadtam, meg a barátom is. Elhatároztam, elmondom anyámnak, hogy annál az egy találkozásánál a barátoméknál voltunk, erre hihetetlen, mekkora kiabálást levágott... Majdhogynem fel is pofozott... Az ez utáni találkozásoknál már csak azt mondtam, az utcán vagyunk, ahogy megbeszéltük. Persze nem így volt. Az utóbbi két hétvégén fél óra azzal ment el, hogy bőgtem a barátom vállán, és hogy segítsen, mert nem bírom... De ő sem tett másképp, amit meg is értek. Január hónapban csináltunk olyat, hogy vasárnap este a barátomnál aludtam (anyámék ezt végképp nem engedik, merthogy "túl kicsi vagyok hozzá"... persze, majd pont egy lassan tizenhat éves, régóta nem szűz lány kicsi az ilyesmihez). Mivel kollégista vagyok (igaz, Pesttől pont ellenkező irányban), könnyen meg tudtuk oldani úgy, hogy ilyen-olyan indokkal korábbi vonattal megyek a koliba. Na, ezt ma is meg akartuk csinálni, de most szerettük volna, ha egy része nem kamu, ezért úgy mondtam, a barátommal mennék, de ő csak későbbi vonattal tud jönni, mert vezetésen van. Ezen olyan mértékben kiakadt, hogy az valami hihetetlen... Pedig mi csak többet szeretnénk látni egymást, erre: "örülj, hogy ennyit is megengedek". Decemberben romlottak is anyámék miatt a jegyeim, mert szó szerint a depresszióba sodortak (de nem vészesen romlottak, továbbra is kitűnő vagyok). A kérdésem a következő: Mit tehetnék? Normális, hogy miattuk megy tönkre mind a kapcsolatom, mind a lelki állapotom? Utálok hétvégente hazajárni... És olyan gyenge lelkületű vagyok, hogy nem fogom már sokáig bírni ezt a terhet...

Köszönöm annak, aki elolvasta. Várom a hasznos valaszokat!

16/L (pontosabban jövő hónapban leszek 16) és 17/F (augusztusban 18).