Az apukámmal való kapcsolatom mennyire határozza meg a felnőttkori önmagamat? Részletek lent!

Nekem hasonló természet volt apa, csak ő még vert is, anya szerencsére el is vált tőle 17 éves koromban.

Mostanság havonta 1-2 alkalommal találkozunk, jó, de nem bizalmas a kapcsolatunk.

33 éves vagyok, több, mint 10 éve vagyok bulímiás és kiskoromtól szorongó a természetem.

Tudom, hogy ez apának köszönhető, tőle hallottam mindig is a kritizálásokat és mai napig olyan férfit választok magamnak, aki uralkodik rajtam, a "normális" férfiak sajnos túl unalmasak számomra.

Társaságban, munkahelyen, vagy bárhol máshol mindig is kisebbségi érzésem van, úgy érzem, én nem vagyok elég értékes, érdekes ahhoz, hogy szeressenek és sokszor menekülök a feladatok, problémák elől, inkább begubózok, semminthogy ki kelljen állnom a világ elé, mert szorongok, rosszul vagyok.

Én jártam pszichológusnál, az semmit nem segített.

Kineziológusnál is csináltunk egy teljes, több alkalmas oldást, az nagyon sokat segített, ám még mindig sok a megoldandó feladatom.

Ja és azóta már férjhez mentem, gyereket szültem.

Az első szocializációs színtér a család.Rengeteget ír erről a gyermeklélektan,ugyanúgy az általános pszichológia is.Nagyon fontos a gyermekkori szocializáció,főleg az első élmények,és a környezet.A környezet az embert alakítja.

Apudnak a véleményeit el kellett fogadnod,mert erőszakos volt,és erős személyiség,és ezt csak úgy lehet elviselni,ha külsőleg elfogadod a véleményét és nem vitázol vele.Aki megköveteli a tiszteletet,annak általában FÉLELEMBŐL adjuk meg,és ritkán tiszteljük a teljesítménye miatt az ilyen embereket.De ahogy látom,benned a félelem mellett van tisztelet is édesapád iránt,ami viszont jó,ugyanakkor lehet vitázni,hogy te valóban azért tiszteled,mert nagyon tanult,vagy azért tiszteled,mert ennyire megfélemlített?

A félelem nagyon nagy úr.Azért,hogy ne féljünk adott dolgoktól,szinte bármit megteszünk,illetve azért is megteszünk mindent,hogy a félelmeink ne valósuljanak meg.Ha van szerencsénk,akkor nem valósulnak meg,és őszintén remélem,hogy semelyikőnk sem lesz így az életben sohasem.

Te megtetted,hogy külsőleg elismerted apud véleményét,nem álltál le vele vitázni,megadtad a tiszteletet neki.Az jó dolog,hogy elismered,hogy tud sok mindent,ugyanakkor ha ezt valaki félelemkeltéssel éri el,akkor az baj.Az erőszak meg a legutolsó,amivel próbálom például én megértetni az álláspontomat.

Tanuld meg kontrollálni önmagadat,nyugodj meg,nincs semmi baj,felnőtt és határozott nő vagy,legyen önbizalmad!

A saját véleményedet meg támaszd alá érvekkel,mert most már megteheted,senkitől sem függsz,mert önálló felnőtt nő vagy,és azt gondolom,hogy elég érett a személyiséged,és tapasztalt vagy.Ugyanakkor szükséged lenne támogatásra.

A támogatást jó szívvel merem ajánlani egy pszichológus szakember segítségével,vagy terapeuta,vagy akár pszichiáter(a pánikrohamos gyógyszerek felírásához) sem ártana.Mert ha rosszul vagy valahol,az nagyon rossz lehet.

Nagyon jól látod a helyzeted.

Apukád egy régi világ férfi típusát képviseli. Van előnye, hátránya. Nyilván téged is nagyban befolyásolt, de valószínűleg alapból is hajlamos vagy a szorongásra.

Hiszen te magad is írod, hogy a testvéreid nem lettek ilyenek, pedig ugyanúgy nőttek fel. Te érzékenyebb vagy, más személyiség.

Én még soha, senkinek nem mondtam ilyent, de neked javaslom, hogy menj el egy pszichológushoz, aki foglalkozik családállítással.

Ezt most csal hirtelen találtam: [link]

Mindenképpen kérd szakember segítségét, mert nem lehet teljes életet élni félelemben, szorongásban.

SOk sikert kívánok Neked!

Az,hogy valakinek milyen iskolai végzettsége van nem függ össze azzal,ha alkalmatlan a gyereknevelésre.

Az édesapád is ilyen lehet.

Az olyan ember aki hajlamos dühkitörésekre semmi esetre sem való gyerekek közelébe.

Egy felnőtt ezeket már tudja kezelni,de egy gyerekben olyan nyomokat hagyhat,amik komoly károkat okozhatnak.

Pont,amit az utolsó sorban leírtál,ezt lett az eredménye.Szorongás,stb.Gyakorlatilag tönkrevágta az életedet.

Beszéltem már olyan 40 évessel is,aki még ma is fél a 60 feletti édesapjától.

A felnőtté válás része az is,hogy elszakadunk a szülőktől,nemcsak anyagilag,érzelmileg is.

Az olyan gyerekek,akik szeretetben nőttek fel,nem voltak ilyenek,nálunk a későbbiekben ez nem okoz gondot,nem éreznek félelmet a szüleikkel kapcsolatban,ha már nem is élnek velük.

Ezért kellene jobban büntetni a családon belüli erőszakot(ha akár az nem is fizikai).Az ilyen embereknek nem való a gyereknevelés.Mert maguk sem teljesen épek,pszichológusra/pszichiáterre szorulnak.

Vannak emberek akik alapból hajlamosabbak szorongásra.

De ha nyugodt környezetben nő fel az illető,akkor kevesebb az esélye,hogy kialakul.

Amúgy én 26 éves vagyok,és még mai napig is érzek egyfajta szorongást az apám közelében.

Sajnos pszichiártiai betegségem is van,ami nagy eséllyel a családi dolgok miatt alakult így.

Olyan helyzetekben is szorongok,amikben más emberek nem.