Te mit csinalnal, ha serult gyermeked szuletne, aki egyedul nem kepes onallo eletre? Kort es nemet is irjatok kerlek.

"Igazabol en nem is ertem mar ezt a nagy onfelaldozast. Hogy miert? Hiszen jobb ugysem lesz. Ezek a gyerekek nem eletkepesek es felnottkent se lesznek azok soha. 1 elet tobb masikat tesz tonkre.

Valahogy az anyai oszton megis nagyon eros sok emberben, csak tenyleg nem ertem miert? Hiszen ez egy zsakutca, sehova nem vezet a gondozas, csak egy hosszabb, de ugyanugy ertelmetlen elethez. "

Ezt foglaltam ossze, roviden.

A csaladom tortenet irtam le. Utana meg arrol kezdtek kerdezni, hogy mit csinalnek, ha....

En nem dicserem magam, nem vagyok vall veregetesre , a szuleimet pedig tisztelem, becsulom. Azert is akadt meg a szemem ezen az "onfelaldozason".

De legy szives elarulnad , hogy a gyerek vallalasnak mi koze van az onzetlenseghez? Vagy egyaltalan barmihez is a temaval a kapcsolatban?

Ha kiderülne időben, én is elvetetném. Ha nem, akkor komolyan elgondolkoznék. Nem tudnám örökbe adni, vagy ott hagyni a kórházban, hiszen nem azért vállaltunk gyereket, hogy ezt tegyem vele és ezen az sem változtat, ha beteg.

Ha anyagilag lenne rá lehetőségem, akkor intézetbe adnám, méghozzá egy jóba. Nem azért, mert szívtelen vagyok, hanem mert szerintem neki is jobb lenne így. Talán nem egészen pici korától, de amint nehézségekbe ütközne a gondozása, igen.

A nagymamám nem akart a mi gondozásunkba kerülni, amikor eljött az az időszak, hogy már napi 24 órás felügyeletet igényelt, akkor kikövetelte magának, hogy a kinézett idősek otthonába toljuk be és pont. Az egész család körülötte sündörgött, váltottuk egymást, mosolyogva ápoltuk, ő még is csak károgott és zokogott naphosszat, hogy haljon már meg végre. Amikor kórházba került, majd az otthonba, nagyjából 2 hónapot nem adtunk volna neki, azt hittük ennél tovább már nem fog élni, annyira rossz testi és lelki állapotban volt. 3 év telt el azóta és a nagyim jobban néz ki mint valaha. A társaság, a szakszerű és gyors ellátás, az hogy figyelnek rá, megtette a maga hatását. Ha nekem kellett megmosdatnom, az igenis nyűg volt. Törékeny nő vagyok, nem erre lettem "tervezve". Az otthonban erre kifejlett technikájuk van, pillanatok alatt kész vannak vele és így az idősek sem érzik nyűgnek/kínnak magukat. Rengeteget beszélgetünk ezekről a dolgokról és ezerszer jobban érzi így magát. Én hiszem azt, hogy más jellegű intézetben is találni hasonlót és ha nincs is teljesen tudatánál a gyerekem, érzi ő hogy mi a helyzet. Inkább legyen egy olyan helyzetben, ahol napi szinten boldogan látogatom, mint otthon velem, ahol belerokkan a család az ápolásba, így a szükségletei kielégítésén kívül szeretetet már nem kap.

Azt viszont sokan elfelejtik, hogy ehhez hatalmas anyagi áldozatot kell hozni, gyakorlatilag az egyik fél fizetését havonta felemészti, ha nem többet, tehát ilyen szempontból majdnem mindegy, hogy otthon ülök és ápolom, vagy intézetbe adom...

Végezetül a saját történetünk. A páromnak van egy 13 évvel fiatalabb öccse. Fogalmuk sem volt róla, hogy beteg. 1,5-2 éves korában jöttek nála furcsaságok, amikor nem fejlődött a kortársaival. Egy tündéri gyerek volt, pont akkor jöttünk össze, amikor a gondok kezdődtek. Sokáig nem állt lábra, nem tudott felülni, amit az orvosok betudtak annak, hogy "későn érő típus". 1,5-2 évesen még mindig csak segítséggel tudott felülni és a fejét koordinálatlanul tartotta, néha leesett, mintha elernyedt volna a nyakizma. Nem tanult meg beszélni, kézzel lábbal kommunikált. 3 évesen vált teljesen nyilvánvalóvá és ekkor mondták ki az orvosok is, hogy itt valami nagy baj van és volt. A mai napig nem tudják, hogy milyen genetikai probléma okozta nála ezt a gondot, pedig már 14 éves a kissrác.

A szülők együtt maradtak és mindent megadnak neki, ahogy a két, már kirepült egészséges gyereknek is. Anyósom azt mondja ő kelt fel hozzá, amikor kisbaba volt és éjszaka felsírt, ő etette, ő figyelte óvó tekintettel, képtelen lenne lemondani róla. Úgy rendezték be az életüket, hogy beleférjen a beteg gyermek felnevelése. Nincsenek rohamai, sem hisztériái. Ha szomorú is csak hullanak a könnyei, nem bömböl hangosan. Olyan, mint egy nyugodt 2 éves kisgyerek. Tud magától enni, inni, ha elé rakják, de nem szobatiszta, nincs egyensúlyérzéke, nem tud lábra állni, csak ha támogatják minden oldalról. Mint egy kisgyerek, akinek ha a feje fölött fogod a két kezét, akkor bizonytalanul lép néhányat. Megismer mindannyiunkat, akik az élete részei vagyunk, mosolyog, kézzel kifejezi az érzéseit és az akaratát. Anyósom éppen emiatt nem tud róla lemondani, félti a lelkét.

Azt mondta a jó isten talán megkegyelmez neki és nem fog hirtelen eltávozni, ha nem is fog majd fel mindent az öcsi, de ha eljön az ideje, ő elmagyarázza neki, hogy már nem sokáig lesz mellette és ezért egy másik helyre kell mennie. Sosem varrná az egészséges gyerekek nyakába az öcsi gondozását, megérti hogy ezt nagyon kevesen vállalnák és azoknak is zömében tönkreteszi az életét. Teljes értékű családként élnek, de ez más, mintha egy tesó kapja meg a huszonakárhány éves testű 2 éves szintjén lévő kistesót gondozásra.

Anyósom a gyerekei lelkére kötötte, hogyha ők már nem lesznek, akkor keressenek egy JÓ intézetet az öccsük gondozására és látogassák, amikor csak tudják. Sok mélypontjuk van, ezt aláírom, de nem rokkantak bele és nem is fognak, mert nem nyűgnek élik meg, hanem kötelességnek, aminek szeretetből eleget tesznek.

Nyilván más lenne egy vegetáló gyerek, aki csak mered maga elé. Talán ha ilyen lenne öcsi, akkor már anyósom is elgondolkodott volna az intézeten. Így meg sem fordul a fejében.