Van olyan, hogy a szülők már nem szeretik a gyereküket?

Nem az, hogy nem szeretnek, hanem teljesen elfasultak, nem erdekli oket semmi/senki. Felorolte oket a gyasz. Talan most jottek ra, hogy guriztek, hogy mindenetek meg legyen, de minek.

Ennél nagyobb fájdalom nem is történhetett volna velük. Nem írtad, hogyan halt meg a testvéred, de ha öngyilkosság, akkor még hibáztatják is magukat, mert nem vették észre, hogy segítség kell neki. Ösztönös önvédelmi reakció, hogy ha az ember megégeti magát, már fél a tűztől. Nagyon szeretnek téged, de amikor rád néznek, azt látják, mennyire fájna elveszíteni, emiatt tartanak tudat alatt távolságot. Ráadásul gondolom a testvéred halála sem volt előre megjósolható, nem nyugtathatják magukat azzal, hogy te nem csinálnál veszélyes/meggondolatlan dolgokat, mert nem vagy olyan. Nem tudhatod, valaha visszatérnek-e még az életbe (számukra már sosem lesz semmi olyan, mint régen), de a hiba nem benned van. Tartsátok egymásban a lelket a testvéreiddel. A szüleid előbb-utóbb észreveszik, hogy maradt még olyan dolog ezen a világon, ami örömet okozhat nekik. Egyébként nem tudom, hogyan éltek, egyedüli gyerekként élsz-e velük, vagy ott vannak a testvéreid is, de szerintem nincs annál veszélyesebb, mint depressziós embereket magukra hagyni, mikor épp úgy érzik, nem is akarnak élni.

Hallottam már olyat hogy egy szülö nem szereti a gyerekèt.Lehet hogy a testvèred közelebb állt a szívükhöz.Ne haragudj de a szüleid hogy lehetnek ilyenek? Ne törödj velük ha nem kellessz nekik idd le magad addig sem agyalsz.Nèha segít!

Beszéltél már velük erről? Odaálltál már eléjük azzal, hogy úgy érzed a te hibád a dolog? Valószínűleg nagyon meglepődnének, hogy más is ugyanúgy szenved, mint ők. Az ember hajlamos azt hinni, hogy neki a legrosszabb, akkor is, ha mást is ugyanúgy érint a probléma. Eszébe sem jut más érzéseivel foglalkozni. Ez nagyon nagy hiba, de sajnos így van. Gyerekkoromban elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem. 6 évig gyászoltam, és 10 év múlva tudtam csak beszélni róla. Épp akkor léptem tinikorba, és úgy érzetem, nem szabad kötődnöm senkihez, mert úgyis csak fájdalmat okoz. Sőt, egyenesen odáig fajultak a dolgok, hogy azt kívántam, bár mindenki halott lenne, minek úgy élni, hogy várok a fájdalomra? Essünk túl rajta.. kerültem mindenkit, próbáltam nem kötődni senkihez. Úgy kezeltem őket, mintha nem lennének, hogy könnyebb legyen, ha már nem lesznek. Ezt mostanra nagyon szégyellem, mert egyébként annyira szeretem a családomat, hogy belehalnék, ha elveszíteném őket. Szerintem a gyász néha pont abból hozza ki a legrosszabbat, akit a legmélyebben érint. Téged pont közelebb hozott a szeretteidhez, a szüleid viszont falakat emeltek maguk köré. Egyedül az idő és a kommunikáció fog ezen változtatni. 2 év után teljesen természetes, hogy még csak itt tartanak a gyász feldolgozásában. Egy szülőnek sosem szabadna eltemetnie a gyerekét. Erre nem lehet azt mondani, hogy ez az élet rendje. Szerintem próbálj velük őszintén beszélgetni. Az sem baj, ha odáig jut a beszélgetés, hogy valaki sír.. mert akkor szabadulnak fel leginkább az érzelmek, és úgy lehet leginkább feldolgozni egy tragédiát.