Miért csalódnak a szülők a felnőttkorba lépő gyermekeikben? Miért tojnak a szülők, nagyszülők fejére?

Miért csalódnak?

Szerintem; két összetevője van a történetnek. Egyrészt a szülők nagy része nem változik a korral. A múltban él és nem hajlandó elismerni, hogy az életben megváltoztak a szabályok. Az egy dolog, hogy a tanácsok / útmutatások amivel (jó szándékkal) segítenék a gyerekeket kb. 20-30 éve voltak relevánsak, az igazi baj inkább az, hogy nem is hajlandóak engedni belőle és észrevenni a valódi világot (vagy legalább a gyermekük valóságát). Úgy tartják maguk elé a múltat és a mantráikat, mint egy pajzsot; hogy ne kelljen meglátni a gyerek valós problémáit. Úgy gondolom, hogy ez valamilyen szülő-önvédelmi burok, egyfajta biztonsági zóna a realitással szemben. Mintha fordítottan térne vissza a vásott kölök és a falra hányt borsó esete. Ez azért elég gyorsan lenullázza a kommunikációs igényeket.

Másrészt; a szülő által támasztott elvárások néha köszönő-viszonyban sincsenek a gyermek lehetőségeivel. Ráadásul; a nevelés során - leginkább - szülői önmegvalósításról szól a történet és a gyerek csak addig fekszik jól, amíg minden flottul megy. Ha becsúszik vmi gixxer akkor a legtöbb szülő hátat fordít azzal, hogy Ő mindent megtett, miközben a magára hagyott gyerek nem érti, hogy miért hagyják magára a bajban, amikor Ő teljesített minden elvárást (5ös doga, fullos érettségi, versenyek, menő főiskola, nyelvvizsgák stb.). A szülő sem hajlik, a gyerek sem hajlik, mindkettő játsza az áldozatot

miközben a családi kötelékek elporladnak.

Ez nem beszólás vagy trollkodás akart lenni, csak egy vélemény. Hátha rendezni tudjátok a sorokat és újrakovácsolni a családot. ;) Drukkolok.

Kérdező, ez a kérdés a másik szemszögből kiírható lenne mondjuk "Miért építenek légvárakat a szülők, hogy aztán kesereghessenek azok összeomlásán?" címmel...

Tudomásul kellene végre venni, hogy az a másik ember az egy másik ember, akkor is, ha az ember gyereke. Saját értékrendje van, saját elképzelései, saját vágyai, saját tervei... szóval saját élete, no.

És hát azt kellene élnie, és nem a szülei által elképzelt sorsot beteljesítenie....

Én sem értem, miért csalódtál a gyerekeidben.

A nagyobbik eszerint pl. jól keres, ha a párja "profin tudja költeni a pénzét". Eszerint nem is lett volna értelme befejeznie a tanulmányait, megél anélkül is. Nyilván ő ezt látta, és ezért döntött így.

A nagylányod: megértem, hgy szomorú vagy, ha leszbikus (bár ez még csak feltételezés), de ha nem akarod elmarni magad mellől, akkor ezt el kell fogadnod. Az meg, hogy tanul, nevetséges, hogy probléma neked.

Már ebből a két gyerekből is látszik, hogy neked az Isten se tud a kedvedre tenni. Ha tanul, az a baj, ha nem, akkor az.

A kisebbik fiad tisztességesen dolgozik. Ez nem jó hír? El lehet helyezkedni a szakmájával? Szerette ő valaha is azt a szakmát? Nem ti erőltettétek rá?

A kisebbik lánnyal végképp nem tudom, mi bajod van. Az biztos, hogy az ember ezok előtt nyílik meg, akikben megbízik. Ha azt látja, hogy te mindenkit kritizálsz, akkor nem mer beszélni gondjairól, örömeiről, vágyairól, elképzeléseiről.

Igen, igaza van 13. hsz-nak:

"Miért építenek légvárakat a szülők, hogy aztán kesereghessenek azok összeomlásán?"

Több elfogadást, kevesebb kritizálást, talán akkor szívesebben jönnek hozzátok.

22 éves fiam van, így mondhatom, hogy a te korosztályodból vagyok. Hogy a gyerekeid miért ilyenek nem tudom. Viszont amikor elolvastam a sok szépet amit írtál az ideális családodról, édesapám jutott eszembe. Édesapám szentül megvan győződve arról, hogy mi a nővéremmel tökéletes családban nőttünk fel. Bár anyánk ivott, de ő mindig jó apa volt, mindent megadott nekünk amire vágytunk, bármikor bizalommal fordulhattunk hozzájuk. HA ma valaki megkérdezné apámat hasonló szépeket írna/mondana mint a kérdező. A valóság nem egészen így van.

Csak azért írtam le, hogy tudd: lehet te tökéletesnek hiszed a családi idillt, lehet te úgy gondolod semmi gond nem volt, de a gyerekeid lehet mást mondanának. Én úgy gondolom, hogy idővel minden szebb lesz, és a te részedről hatalmas döbbenet, sőt sértődés lenne ha bármelyik gyereked elmondaná, hogy ő másképp emlékszik..

"Miért csalódnak a szülők a felnőttkorba lépő gyermekeikben?"

Mert a gyerekek a SAJÁT életüket élik úgy, hogy NEKIK jó, és ezt TE nem tudod elfogadni.

"Miért tojnak a szülők, nagyszülők fejére?"

Ezt úgy nevezik, hogy ÖNVÉDELEM, a gyerek nem akar folyamatos stresszt amiatt, hogy állandóan kritizálod öket, akár mit és akárhogy teszik is.

Hagyd a gyerkeeidet a saját életüket élni, ahogy nekik megfelel, engedd el öket, elvégre már felnött emberek.

NEKEM szintén négy felnött gyerekem van, de nem érzem csalódottnak magam, mert nem az él elvárásaim szerint élnek, cserébe viszont ök is szivesen jönnek idönként haza, és elfogadják, hogy én meg úgy élek, ahogy nekem jó.

Ja, ahogy mondtad, lehet nem boldogok, de pont ezért nem keresnek titeket, mert szar dolog hogy még a családon belül is irreális elvárások vannak.

Pl saját példám: Csúsztam egyetemen, tanulok, se melóm, se megtakarításom, se barátnőm...És ha összefutunk rokonokkal első kérdés hogy na és csajod van e? Na, mikor diplomázol már le? És kész...tudom hogy "elcseszett" az életem, de mit csináljak? Mindent megteszek hogy diplomám legyen, lehetőségeimhez mérten haladok, nem kell az hogy még +1 elvárás legyen velem szemben.

Egyszerűen felnövünk, és szembesülünk azzal, hogy nem mi fogjuk megváltani a világot, mert az emberek 99%-a csak élni fogja a mindennapjait, és sosem fogja igazán teljesíteni az álmait...még a sajátját se, nem hogy a szülőkét. Neked mint szülőnek el kellene fogadnod a gyerekeid döntéseit, és nem folyton cseszegetni őket, mert lehet ezeket tuti észreveszik, ha nem mondod akkor is.

Ahogy leírtad...egyiknek a barátnőjét nem fogadod el, és az a baj hogy miért nem tanult...A másiknál pont fordítva, hogy miért tanul, miért nem dolgozik, miért nem pasizik...az már csak külön hab a tortán hogy leszbikusnak tartod.

Gyakorlatilag, ahogy már írták is, itt egyedül te vagy a hibás, azért mert olyan elvárásaid vannak amit nem tudnak, és nem is kell teljesíteniük. És most gondold el fordítva...te szívesen járnál haza egy olyan környezetbe ahol csalódásként tekintenek rád? Valószínűleg nem.

Azért látogatnak ritkán, mert ha nem is mondod a szemükbe, biztos érezteted velük a véleményed.

A nagyfiad barátnője pl. lehet hogy nem a legtökéletesebb nő a földön, de nagyon szereti a fiad, és tőle sosem hall semmi elégedetlenségetm nyugira megy haza.

Férjem szülei értem sem rajonganak (beteg vagyok, amiről nem tehetek) és bár sosem mondják, mindig éreztetik ahogy rám néznek, ezért ritkán megyünk. Férjem amúgy sem szeret hazajárni, folyton a panaszkodást hallgatni.

Szerintem próbálj meg örülni annak, hogy egészségesek, megoldják a saját életüket, önállóak. Ennyi bőven elég, a többi nem a te dolgod.