Felnőtt Nők/Férfiak, akiket vertek: milyen hatással volt az életetekre? Most hogyan éltek? Mivel sikerült túltenni magatokon?
én 23 éves nő vagyok.
7-14 éves koromig mindennapos verés (véresre, durván, kékre lilára) ért. Erről részletesen most nem mesélnék, inkább rátok vagyok kíváncsi.
Ki, hogyan dolgozta fel? milyen kapcsolatotok van azzal, aki fizikailag bántalmazott titeket? vagy ismertek ilyen embereket? mi a véleményetek róluk? együtt éreztek velük, vagy rájuk hagyjátok? minden érdekel ezzel kapcsolatban
Akiket nem vertek azoknak is érdekel a véleménye. Hogyha baráti körötökben tudtok ilyen embert mondani, ő hogy viselkedik? szoktatok segíteni neki? milyen módon?
szerintetek teljes értékű, mentálisan egészséges életet tudnak élni ezek az emberek valaha?
ismét mindenkinek köszönöm a fájdalmas, mély válaszokat.
Nagyon sajnálom, hogy ezt meg kellett élnetek, mint ahogy nekem is. De még mindig úgy gondolom, hogyha ezt sikerül elfogadni, feldolgozni amennyire lehet, amennyire képesek vagyunk, ebből a dologból rossz nem sülhet el. Lehet, hogyha tökéletes szüleink vannak, akkor is ugyan ez lenne a munkánk, stb, de amiért ezek megtörténtek cserébe sokkal empatikusabbak tudunk lenni. Legalábbis én ezeket a súlyos sérelmeket megpróbáltam saját magam hasznára fordítani. Depressziós voltam mint írtam 1-2 hetente hosszú hónapokig.. most már addig se jutok el, hogy depresszióba essek. Mesélhetnék pedig, mindig vannak esetek, amiért depresszióba eshetnék, de nem teszem, mert megtanultam: amit most megélek jelenleg, az szinte nevetséges probléma, mint amit akkor gyerekként megéltem nap-mint nap. És tudatosan, normális ember módjára PRÓBÁLOM orvosolni (vannak furcsa dolgaim, pl hirtelen vagyok, és megsértek másokat, de ez amiatt van, hogy érzékeny vagyok túlzottan).
A legfontosabb, hogy értékeljük önmagunk. Nem azok vagyok, akiket vertek, hanem most az a fontos, kik szeretnénk lenni. Én így tudtam kimászni ebből.. nekem elég volt heti vagy havi 1-1 beszélgetés a segítőmmel, semmi meditáció, meg gyógyszer meg hasonlók (ezekben nem hiszek). Az, hogy meghallgat valaki, elmondja mi történik veled(lelkedben, mert fel se fogjuk), és mit tegyél (apránként, kb mint aki mankót kap törött lába mellé), hogy újra talpra állj.. ez elég. Van akinek nem, de nekem igen, mert nagyon bíztam magamban. Tudtam mindig, hogy ez nem nekem való, mindig is irigykedtem azokra akiknek a legnagyobb baja, hogy megbukott töriből.. én ez a gyerek akartam lenni. Nem tudok testet/lelket/életet cserélni, DE változtatni a sorsomon, azon, hogy mitől leszek boldog és mitől lesz kevesebb bajom, azon tudok.
Én úgy gondolom, hogy első lépésként muszáj erről beszélni. Nekem 2 évig tartott az, hogy öngyilkosságtól eljutottam a keresőképes, szerethető emberig. Van akinek ez 10 évébe telik. Én nagyon is tudtam, hogy mit akarok... és persze a környezet változás a legelső, aztán pedig ha meg van a szerető hely, ahol BIZTONSÁG VAN, akkor neki állhatunk a lelki dolgoknak.
De tényleg: szerethetőnek érzitek magatokat?
ez nekem a 23 évemből/ 22 éven át egyértelműen: NEM válasszal végződött.
válasza:Nekem még most is nehéz azt mondanom, hogy szerethető vagyok....
Furcsa, de éppen a krízisidőszak ébresztett rá a házasságomban, hogy az elmúlt években mennyit javult az állapotom - pl. az, hogy nem merülök többé lehangoltságba napokig, hetekig, hanem küzdök ellene - és igenis egyre értékesebbnek, szerethetőbbnek, egyenlőbbnek tartom magam.
Akkor ébredtem rá, amikor a házastársam sokadszorra olyan hangnemben szólt hozzám, ill. olyasmiért szólt meg, ami szerintem nem volt jogos (apróságról van szó). Régebben magamba zuhantam volna, eltűrtem volna, de most egyszerűen egy érzés volt bennem: én ezt nem érdemelem meg! Én is vagyok ugyanolyan ember, mint a többi, tessék velem normálisan beszélni. És ez valahol összefügg azzal is, hogy úgy éreztem, én nem érdemlem ezt. Akkor éreztem először igazán, hogy egy átlagos, szerethető, elfogadható embernek tartom magamat néha :)
Szerencsére a problémáinkból már kifele lábadozunk, de nagyon nehéz volt ez az egy év, és többször visszaestem sajnos a régi önpusztító, önsanyargató gondolkodásomba, hangulatomba.
Nagyon örülök, hogy sok felismerésed volt, és tudtál is kezdeni ezekkel valamit :) mert sokan csak a felismerésig jutnak, aztán ostorozzák tovább magukat.. a felismerés inkább egy kis része a változásnak.. a változásért küzdeni kell, kiállni magunkért, szeretni magunkat. Tisztelni, szeretni, megbecsülni. Ezek kellenek nem csak mások felé, magunk felé is :)
Mindenkinek és Neked is sok erőt kívánok!
válasza:Mindig is könnyen teremtettem kapcsolatot másokkal és mások is könnyen rám találnak egy társaságban; ma sincs ezzel bajom. Szerintem szerethető vagyok és nem is (mint mindenki más). Alapvetően az életem nem úgy alakul mostanában, hogy kiegyensúlyozott legyek (ez betudható a hektikus karriernek, a háttér hiányának és az instabil anyagiaknak...).
Önpusztítás? Régebben hajlamosabb voltam magamban keresni a hibát, ma hajlamosabb vagyok objektíven szemlélni a dolgokat. Szokás kérdése; bár az önmagad folyamatainak / döntéseinek a felülbírálása - szerintem - nem önpusztítás, hanem önjavítás.
válasza:Engem anyám bántott gyerekkoromban. kezdetben főleg fizikailag, utána főleg lelkileg, de a lelki az igazából mindig megvolt. Valószínűleg azért vert, mert apámra emlékeztettem, a saját elcseszett életére, és ott voltam koloncként, amikor minden vágya az volt, hogy egy gazdag hapsi végre elvegye és ne kelljen többet dolgoznia. Mindent rajtam vert le ami sérelmezte. Amikor először kaptam iskolában négyest (magatartásra, elsőben), a gyerekek szeme láttára vert meg, tépte a hajam, a földön vonszolt, és úgy üvöltött velem, hogy szinte még most is a fülemben cseng. Amúgy óvónő. Onnantól kezdve hazudtam neki ha négyest kaptam, később meg a rosszabb jegyeket is, amúgy jó tanuló voltam. nagyon zárkózott voltam, kevés barátom volt/van, és egyedül az írásban tudtam megnyugvást találni, 8 éves koromtól kezdve írtam.
Apám a másik véglet volt. Ő nem volt képes soha felnőttként viselkedni, ha sírtam naki, ahogy csak velem együtt pityergett hogy jaj de rossz nekem de ő nem tehet semmit, mert ugye a bíróság anyámnak ítélt... és nem bírta sose összeszedni a bátorságát hogy újratárgyalják a dolgot. Anyámnak esze ágában se volt elereszteni, hiszen a gyerektartás... Apám meg minden magánéleti gondját rám öntötte, és azt várta tőlem gyerekként, hogy majd érdemben tudok neki segíteni. Meg én nem vagyok az az együtt pityergős típus, hogy jaj de rossz nekünk ugye? Szóval tőle nem sok támasz jött...
Később, ahogy kamasz lettem, falakat kezdtem magam köré vonni, egyre többet. Úgy képzeltem, hogy minden sértés, minden bántás, minden ütés visszapattan ezekről a falakról, így már nem is fájt annyira semmi. Kezdett előtérbe kerülni egy sötét oldalam, amiről addig nem is tudtam. A zenei stílusom, az öltözködésem is sötét lett, és egyre dühösebb és agresszívebb lettem. aztán egyszer 16 éves koromban elpattant valami, és visszaütöttem neki. Onnantól kezdve nem mert bántani, de 17 évesen lepasszolt apámnak végleg, mert sikerült végre férjet fognia.
Most 27 vagyok... És elengedtem ezeket a dolgokat. Szóba is állok vele, igyekszem normális viszonyra törekedni. De nem bízom benne. Nem bízom senkiben. A falak megvannak körülöttem ma is. nem nyílok meg senkinek, gyanakvó és mogorva vagyok, a zenei stílusom meghatározó az életemben. Nincs gyerekem, és szerintem soha nem is lesz. Azokat is bántom, akiket szeretek. A kedvesem nagyon megértő velem, de én nem vagyok méltó hozzá. Egy hideg lelkű, kiégett ember vagyok :((((
válasza:#38: az első fele dettó az én anyám. Sajnálom!
A faterom ahhoz is béna volt, hogy elváljon.
Veled ellentétben én nem lettem antiszociális. Mármint; a párommal hangos szó nélkül élünk, egymást támogatva a legnagyobb bajok közepette is. Edzésen okozott már problémát, hogy "intenzívebb ingerlés" hatására nehezebben uralkodom magamon és hajlamos vagyok "üzemmódot váltani" pl. küzdelmi edzéseken. De az edzőim mindig is nagyon jól kezelték amikor "látták a jeleket", én pedig mindig is hallgattam rájuk...
válasza::( borzasztó...
én meg ezeknek az ellentettje vagyok. Vagyis nem mindenben... de többnyire ellenkező irányban mozgok.
Nagyon hamar megakarok ismerni embereket, mert biztonságban akarom érezni magam (én is sok mindent igyekszem elmondani magamról, akár durva dolgokat is, hogy ne nézzenek később hülyének ha mondjuk kiakadok valamin ok nélkül). Felmérem a terepet, ki az aki veszélyes lehet rám nézve (pl túl erőszakos, túl sokat hazudik stb). Szarkavarásban soha nem voltam benne, és nem is leszek. Emiatt nem sok barátom van, mert én ugyan próbálkoztam barátkozni... de a legtöbb ember másokat akar kibeszélni, másokon akarnak csámcsogni. Nekem olyan barát kell aki magába néz, aki tisztában van a gyengeségeivel, és kimeri mondani. Én egy végtelen őszinte ember vagyok... így én is nyitott vagyok. Találtam is ilyen embert :)
anyám elkussoltatott mindig, "fogd be, nem osztottunk neked lapot, menj innen ez felnőttekre tartozik stb stb"... emiatt sokszor bele is szólok dolgokba.
Nem tisztelem az embertársaimat, mert én se tisztelem magam. Nem becsülök meg másokat, mert magam se tartom sokra.
És emiatt barátkozni, vagy értelmesen beszélgetni velem nem lehet.
én nagyon erőlködök egyébként... az volt az alapvető bajom a verés mellett, hogy SEMMI érzelmi támogatásban nem volt részem. Szeretet, harag, irigység, félelem.. semmit nem értettem ebből. Nem azért, mert kicsi voltam.. 18 évesen se értettem ezeket. Nem tudtam, hogy a bánatba tudják egymást szeretni az emberek? senkit se szerettem, csak ragaszkodtam emberekhez, mert életben tartottak.. támogattak anyagilag, vagy mentálisan. De nem viszonoztam ezt szeretettel. Őszintén beszélni arról, hogy kit szeretek, és ezt kifejezni csak 22 évesen tudtam... előtte mindenki egy tárgy volt a szememben..
itt ugye megmutatkozik, velem hogy bántak.
Ezek a felismerések még mindig első lépések. Még mindig harcolok, hogy ezeket a nehézségeket sikerüljön valamennyire enyhíteni.
Nektek is azt javaslom, ha kell akkor depizetek, sírjatok kenyérvágás közben, vagy a metrón... (hát van ilyen), de ne folytsátok el.
Amit megtapasztaltam és 100% igaz mindenkire: maga a teher cipelése sokkal nagyobb energiát vesz el az embertől, mint az, amikor neki áll foglalkozni ezzel. Hosszútávon belefáradtok, és boldogtalanok lesztek.
És tényleg: aki szőnyeg alá söpri, az a legrosszabb :( egyszer előjön, felszínre tör és bele rokkantok a fájdalomba.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!