Vannak itt olyanok, akik bántalmazó, alázó, kegyetlen anya mellett nőttek fel? Milyen utóhatása van az életetekre?

Anyám 21 évesen szült, nem voltam tervezett. Világ életében rám kente az problémáit, hisz miattam házasodott, miattam nem tanult. Kiskoromtól kezdve csak a kegyetlenkedéseire emlékszem. Állandó verés bármivel(akár a semmiért is), ami a kezébe akadt, rúgdalás, bezárás, szóbeli megalázás mindenki előtt,hogy csúnya vagyok, buta, hasztalan féreg. Mikor az öcsém megszületett évekig csak azt hallgattam, hogy végre valakit szerethet, végre lett egy okos, szép gyereke, hogy ő mindenben jobb lesz nálam. Évekkel később, amikor nem lett mindenben jobb őt is eldobta magától és a legkisebb tesóm került előtérbe. Magához láncolt gyerekként, sehová sem mehettem, csak az állandó rettegésre emlékszem. Meg kellett tanulni hazudni, hogy ne bántson, nem szem előtt lenni, sőt, néha nem is lenni. Már 3-4 évesen átszöktem a szomszéd idősekhez napközben, azt sem tudta hol vagyok, nem is érdekelte, de ott biztonságban éreztem magam. Közben jó módban éltünk, kifelé minden tökéletes volt, de a családom mindig beszélte, hogy szegény kislány, tudják minek van kitéve, de persze egyedül voltam. Apám is menekült anyám elől, de sokszor őt vette rá, hogy verjen meg, ő pedig élvezettel nézte.

Mindig ígérgetett, mikor be kellett volna tartania kiröhögött. Eljátszotta, hogy szeret és felhasznált apám ellen, aztán beárult. 22 évig tűrtem mellette, válást, abortuszt(neki volt, nem nekem), pasiügyeket. Persze mindenki meggyűlölte elég hamar, mert mindenkit kínoz, akkor jött hozzám, segítettünk a párommal, majd újra sanyargatott, zsarolt. Végül eljöttem.

Sokáig azt hittem magam mögött tudom hagyni és a borzalmas gyerekkoromat felhozni mentségül csak ócska kifogás. Sokat bántottam a párom és csak lassan jöttem rá, hogy anyám egykori mondatait hallom magamtól, csak úgy passzióból vagyok kegyetlen vele, mint anyám velem. Ha ideges vagyok vagy csalódott az ő módszereivel kezelem az embereket. Imádom a párom, de néha rámtör a börtön érzése, mint anno, mikor bezárt a kamrába, a menekülés és olyankor ellenségként nézek rá és bántom, mert úgy érzem, ha nem kapok szabadságot, akkor uralkodik rajtam valaki, mint régen. Aztán ha ő megelégeli és nem foglalkozik velem bepánikolok, hogy elvesztem a szeretetet,amit sosem kaptam és hisztis leszek, mint egy gyerek, csüngök rajta. Dühömben felemlegetem mindenki hibáit, de ha velem teszik csak anyám ócsárlását hallom és dühös leszek, sértődött, pedig az eszemmel tudom, hogy igaz.

Óriási erő kell ahhoz, hogy ezeket ne csináljam. Állandóan megállni 5 percre ha ideges leszek és tudatosítani magamban, hogy már nincs felettem hatalma és nem vagyok olyan, mint ő. Belém ivódott az, ahogy kezelt, ahogyan bánt másokkal. Néha félek magamtól, hogy sosem leszek normális.

Más, aki így nőtt fel, hogyan éli az életét?