Özvegy és magányos szülő. Mit tegyünk? Ráadásul rendkívül beszédes is.

Apósom majd'10 éve özvegy. Magányos azonban csak most lett, mióta a fia megházasodott. Ráadásul most jön az a pillanat, amikor még messzebbre költözünk, és ennek apropóján jött elő egy olyan őszinte pillanat, amikor bevallotta nekem, hogy retteg, amikor esténként az üres lakás ajtaját kell kinyissa, és hétvégente,miután elmegyünk mindig elérzékenyül és sírni kezd.

Őszintén mondja, és ennek hatására keresem a megoldást. Ezentúl még ritkábban fogjuk látni, tehát nem hétvégente, ezért kellene valami jó megoldás. A lakásvásárlásba és a költözésbe egyáltalán nem szólt bele, szóval nem akart ő önös érdekek miatt maga mellett tartani minket. Az újranősülésről nem akar hallani, bár én reménykedek abban, hogyha több ideig egyedül lesz, akkor hátha talál valakit és beadja a derekát. Egyelőre viszont ez nem opció!

Megoldásként gondoltam a sűrűbb telefonbeszélgetésre, ezt viszont mi bírnánk nehezen... Tudni kell apósról, hogy épp a magány miatt amikor szóhoz jut, akkor rendkívül explicit és nagyon sokat, és rettenetesen részletekbe menően beszél. A sima rutinkérdésre, hogy nyitva találta-e még a gyógyszertárat a múlt hétvégén, amikor megfájdult a feje egy olyan hosszas és részletes beszámolóval szolgál, ami onnan indul, hogy az esőt látva melyik cipő mellett döntött, pontosan hánykor lépett ki a házból, kikkel találkozott az úton és azok mit mondtak, stb... Minimum 15 perc. Ezt egy hétvégén, amikor direkt rá szánunk időt még ki lehet bírni, de a hétköznapokban, amikor a melóból fáradtan hazaérünk és sietve főzünk,erre sajnos nincs türelem... A fia többször beszélt már vele erről, de ebben a korban már nagyon nehezen tudja elhagyni az ember a szokásait.

Mit javasoltok, mit tegyünk?