Mi lehet az oka, hogy egy anya nem törődik a gyermekével, miután a válás után nála maradt a gyerek?

ezt soha nem mondaná igy el nekem. meg valószinüleg már ő sem igy emlékszik vissza a történetre. két évig volt még depressziós apám miatt, de aztán neki is lettek kapcsolatai, és úgy gondolom hamar kiheverte érzelmileg a válást, mert apámra úgy néz hogy egy tróger, aki neki nem kéne már, és jó hogy megszabadult tőle. csak azt nem értem akkor hogy miután helyre jött az érzelmi világa a válás után két évvel (bár eléggé megkeményedett benne lelkileg mint nő) utána sem változott a viszonyunk, ugyanolyan felszines maradt, nem tudott soha igaz szeretettel és elfogadással viszonyulni hozzám még a mai napig sem.

a másik amit nem értek, hogy miért lehet az, hogy gyerekként kezel a mai napig, és lenéz engem? mintha én önállótlan hülyegyerek lennék, akire semmit sem lehet bizni? ezt általában azok az anyák szokták csinálni, akik kizsákmányolóak, birtokolni akarják a gyereküket, de nálunk inkább az volt a helyzet, hogy minél előbb szabadult volna tőlem, és most is eléggé hanyagol, leráz.

én még mindig sóvárognék utána, a szeretete után, hogy törődjön velem, hogy főzzünk együtt (mert az is kimaradt hogy erre tanitott volna-bár ő azt mondja azért mert én nem akartam, de akkor már én is kerültem az ő társaságát) vagy közelebb kerüljünk egymáshoz, beszélgessünk, de nem úgy hogy megjelenik, és megint jön a leszóló fenhélyázó lekicsinylő stilusával vádlásaival meg kritikájával. Érdekes, a tesómmal nem csinálja ezt.

annyira szereteném érteni őt, és tudni hogy mit csináljak egy ilyen helyzetben, hogy a folytonos fájdalom (magamra maradottság érzése) megszűnjön bennem, és ne sóvárogjak állandóan az ő figyelme után.

mit kéne tennem?

óó annyiszor próbáltam már. az a baj hogy jön az elháritó mechanizmus, hogy "kislányom felejtsd már el ezt az egészet, meg hogy ő nem is gondolta hogy ez engem ennyire megvisel, meg hogy ő úgy látta kiegyensúlyozott gyerek voltam, és hogy nem volt szükségem annyira rá, látta egyedül is jól boldogulok" fogalma sincs arról ma sem, hogy nekem ez mennyire rossz volt, és hogy a személyiségem hiányosságokkal lett tele a fejlődés folyamatában. én arra konkrétan nem emlékszem hogy milyen volt ő kicsi koromban, csak arra hogy sokat voltam egyedül, és mindig azt éreztem hogy csak magamra számithatok, rá nem igazán. de azt hittem ez a normális. később jöttek a gondok, amikor nem tudtam dolgokat egyedül megoldani, vagy amikor úgy éreztem igazságtalanul bánt, és emlékszem egy elfojtott dühre magamban kb 13 éves korom környékén, amikor rájöttem hogy szeretném ha észrevenné mi van bennem belül, és nem mindig csak a terrorjával jönne. ez ilyen hideg, kegyetlen terror. bevasalom a gyereken amit én akarok, de hogy ki ő igazából, és mit érez, az nem érdekel. pl erőszakoskodott hogy tanuljak, de nem ült le kedvesen elmagyarázni, csak az eredményt kérdezte ki zsarnoki módon.

most ami leginkább zavar, az az elbizonytalanodás érzése, a folyamatos önvádlás (kritikusan állok saját magamhoz is, és nem tudom elfogadni saját magam) mellette egy folytonos szorongás, amiben az nyilvánul meg hogy magamra maradok, és ettől az érzéstől lebénulok, nem tudok sokszor magammal törődni (pl enni) vagy nem vagyok hajlandó elkezdeni a házimunkát, főzést stb.általában félek minden tevékenységtől amit el kell végeznem, vagy intéznem, és mellette kényszeres is lettem, megfelelési kényszerem van, mindig mindent tökéletesen akarok csinálni (mintha tudat alatt az lenne bennem, hogy talán akkor igy elfog fogadni engem ha tökéletes vagyok-közben mégsem tudom elfogadni saját magamat)