Miért követjük szüleinket?

mert csak azt tudja

ezt látta ezt tanulta ők voltak a minták

Gyerekként természetes dolog, hogy a szüleidre akarsz hasonlítani, tőlük tanulsz, ösztönösen átveszed a különböző viselkedésmintákat tőlük. Minden gyerek utánozza a szüleit, ez a világ legtermészetesebb dolga, gyakorlatilag ez biológiai törvényszerűség: így tanulsz túlélést.

Engem inkább csak az zavar, aki később nem tudatosítja ezeket az ingereket, mert az, hogy a szüleink így csinálták, nem jelenti azt, hogy az úgy jó is. Egyrészt a szüleink sem hibátlanok, ezért tanulnunk kell a hibáikból, másrészt pedig ha mondjuk ők marha jól csináltak valamit, az NEKIK és AKKOR nagyon jó volt, ami korántsem jelenti, hogy nekünk is beválik majd.

Ha valaki nem tudatosítja a tudat alatti motivációit, akkor nem lesz képes elszakadni a szülei mintájától, ezáltal nem fejlődik, nem tanul és nem adaptálódik a saját életéhez - legalábbis nem eléggé -, mert a döntései és megnyilvánulásai során ösztönösen a gyerekkorban bevésődött mintákhoz nyúl, és fogalma sincs róla, hogy ezért beszél, viselkedik, dönt úgy, ahogy. Például egy csomó ember kapja magát azon szülőként, hogy úgy viselkedik a gyerekeivel, ahogy a szülei viselkedtek vele, annak ellenére, hogy ő maga mennyire gyűlölte, mennyire nem értett egyet ezzel gyerekként és azóta sem. A jobbik eset az, amikor észreveszi magán, mert ha felismerte a problémát, akkor tud változtatni. Sok ember viszont észre sem veszi, hogy sorra a szülei hibáit követi el.

A feleségemmel pl gyakori vitatéma volt, hogy egyre jobban emlékeztet az édesanyjára. Amikor szóvá tettem ezt neki, mindig megsértődött rajta, holott mindig elmondtam neki, hogy engem nem zavar, én szeretem így is, csak éppen ő volt az, aki mindig is mondogatta, hogy ő soha nem lesz olyan morgós, merev és tisztaságmániás, mint anyukája. Nem is volt ilyen, egészen addig, amíg nem jutott az életünk abba a stádiumba, hogy ő maga is háziasszony legyen. Ekkor szép sorban jönnek elő a gyerekkorban bevésődött - és akkor nagyon utált - viselkedésminták. Ő mindig sértésnek vette, ha figyelmeztettem erre, pedig csak azt akartam jelezni, hogy ha nem tudatosan alakítja a viselkedését, akkor pontosan olyan lesz, mint amilyen nem akart lenni.

Persze, le kell szögezni, hogy baromi nehéz elszakadni a látottaktól. A szüleid életpályájához kapod a legtöbb mentális hátteret, amit ezáltal ösztönösen is követni tudsz. Nem véletlenül van annyi pályaegyezés a gyerek és szülő között. Szinte minden orvos ismerősömnek orvos volt valamelyik szülője. A vállalkozó szülők gyerekei maguk is nagyobb kedvvel vállalkoznak. Édesanyám tanárnő volt, és nekem is valami van valami mély vonzalmam a tanításhoz - bár végül nem ez lett a végzettségem, el is kezdtem tanári szakot az egyetemen. Lehetne sorolni a példákat, de egyszerűen a neveléstől függetlenül jellemző, hogy a szüleid pályamodellje és viselkedése meghatározó a gyerekre nézve.

Épp ezért igyekszem iszonyú módon odafigyelni arra, hogy a három hónapos kislányomnak majd jó példa legyek, mert a gyereknevelésnek szerintem ez a legfontosabb része, azaz, hogy ha a viselkedésemet leutánozza, az neki jó legyen és előnyös. Mindez nagyon apróságokon is ki tud ütközni, mert pl egy csaj haverom úgy szokott rá a dohányzásra, hogy egyszer bejött az életébe egy erős stresszhelyzet - szakítás azt hiszem -, és otthon azt látta, hogy ilyenkor rágyújtanak a szülők. Egyszerűen ilyen apró dolgokban is meghatározó az erős szülői példa.