Csak én gondolom úgy hogy a huszas éveinken túl már nem kéne lehúzni a szüleinket?

Cseréld le a barátnődet. Ha nem teszed, amint összeköltöztök és rájön hogy nem tudsz megvenni neki mindent, amit szeretne, úgyis el fog hagyni egy gazdagabb srácért.

A szüleid pedig szeretnek téged és tudják nagyon jól, hogy amint lesz munkád ismét, nem fogsz kérni tőlük. Úgyhogy emiatt ne fájjon a fejed. :)

Rossz párt választottál. Ez a véleményem.

A kérdésedre a válaszom:

22 éves koromig otthon laktam a szüleimnél. 16 éves korom óta dolgoztam, hogy legyen pénzem BÁRMIRE! Elláttak. Volt étel, "szállás" .. de ettől függetlenül sosem kaptam zsebpénzt. Nem volt 16 éves korom előtt arra pénzem, hogy moziba jussak el a barátnőimmel.

Amikor kértem, akkor anyukám adott, apukám nem igazán szeretett. Pedig sosem álltak rosszul anyagilag, most sem..

Aztán elköltöztem tőlük a páromhoz (22 évesen). Akkor már 3 éve voltunk együtt. Meg se tudom neked mondani, hogy mikor voltam nyaralni utoljára. Talán még 10-12 évesen.. de fogalmam sincs. Én mindig dolgoztam nyáron. Ebből vettem ruhát és más szükségletet. Ebből fizettem a suliban ha mentünk valahová vagy az osztálykirándulásokat.

Szóval most vagyok 25 éves és van egy 9 hónapos lányunk. 2 hét múlva házasodunk.

Mióta nem lakom otthon az apám hetente tömne pénzzel. Egyszerűen nem bírom leállítani. Pedig nem kerestem sosem rosszul, mikor főállásban dolgoztam (gyerek előtt). Most se kapok kevés pénzt.

Szóval jól állunk anyagilag segítség nélkül is. De egyszerűen nem tudok mit csinálni az édesapámmal.

Az a baj, hogy ezt nem most kellene/kell csinálnia, hanem amikor gyerek volta.

Haragszom rá picit, mert elvette a gyerekkoromat.

Igaz, nem kényszerített senki, hogy dolgozzak suli mellett és szünetekben, de ha nem tettem volna meg, akkor lyukas ruhákban és cipőkben jártam volna bárhová. Ami azért nem kicsit CIKI! Szerintem.

Édesanyámat pedig pénzel "lehúzni" sosem volt képem. Amikor adott, akkor is ő kérdezte meg, hogy kell -e pénz.

Teljesen jól gondolkodsz.

Hát, a barátnődről lenne véleményem, de inkább nem bántanálak meg vele.

Te semmiképpen ne vegyél meg neki drága dolgokat, a szüleidtől pedig pláne nem kérj több pénzt, ők neked adják, nem a barátnődnek, aki egy csomó dologra elköltené, amit amúgy nem engedhetne meg magának.

Én is sok mindent szeretnék, de ha nincs rá való, hát nem veszem meg és pont.

Majd ha megkeresi a rávalót, akkor vegye meg magának!

Kifogtál egy olyan lányt, akinek te nem sokáig leszel jó... Mert az ilyennel költekező, nagypénzű pasi kell, aki mindazt megadja neki, amivel apuci kényeztetni.

A te gondolkodásoddal nincs baj, ez volna a normális. A barátnőd az anyuci pici fia, csak lány verzióban. :D

Én 22 éves vagyok, másodéves egyetemista. Itthon élek a szüleimmel, dolgozni nem tudok egyetem mellett, de így is sokszor iszonyatosan kellemetlenül érzem már magamat. Igyekszek úgy tanulni, hogy jó ösztöndíjat kapjak, így ruhát, utazást, kirándulást többnyire kitudok gazdálkodni magamnak. A múltkor utazni készültem és anyukám hagyott pár ezer forintot az asztalon egy cetlivel, hogy "csekély hozzájárulás" az utamhoz és érezzem jól magamat. Olyan fura érzéssel tettem el. Sosem kérek, ha nem jut az ösztöndíjamból, akkor inkább ülök itthon. Én azért is nagyon hálás vagyok, hogy van hol laknom, kábel tv, internet, fűtés, meleg víz, kaja... Éppen elég ez nekem, nem kell hogy minden fillérjüket rám költsék.

Én is úgy gondolom, hogy a te/mi gondolkodásunk a jó. Neked talán van fogalmad az életről, míg a barátnődnek sosem lesz. Ő mindig csak várni fogja, hogy az ölébe potyogjon a pénz, te megtudod becsülni azt, amid van. Én nőként kérdezem, hogy minek 25 db ruha, ha abból 3-t hord az ember maximum!?

"A fiatalok többsége szeretne otthonról elköltözni, de ez valahogy mégsem sikerül. Összedugta a fejét a válságstáb, a szülők, a szociológus és a pszichológus: vajon mi lehet az oka annak, hogy a nagyokat álmodó huszonévesek még mindig /örökké/ otthon vannak. Pedig a válasz egyszerű: eszük ágában sincs elköltözni! Megmondom őszintén: én nem lennék ma fiatal. Nem szeretném azt hallani ugyanis, amit most mondani fogok róluk. Kegyetlenül lusták, ám végtelenségig önérzetesek, öntudatosak. Tanulunk - mondják, miközben naponta pár órára benéznek a nem létező főiskolájukra. Mondjuk szerdáig, mert csütörtökön már kezdődik a hosszú hétvége. Biztos elfogult vagyok, de az én értékrendemben a diploma akkor ér valamit, ha azt az ember fia a SOTE-n, a Közgázon vagy az ELTE-n szerzi. Az összes többi még fenéktörlésre sem alkalmas /mivel kemény fedelű/, nemhogy arra, hogy munkát kapjon érte az ember. De a mai fiatalok többségét ez sem zavarja, hiszen nekik dolgozni sincs kedvük. Viszont minek izgasság magukat, hiszen otthon ingyen élnek. A szülő meg cselédként ganajozza a mocskot utánuk, mossa, vasalja a ruhájukat, főzi a vacsorát, bevásárol munka után, mert "szemük fénye, a gyermekünk" nem csinál semmit. Hogy milyen feknőttek válnak belőkük? Semmilyen. Egyrészt már azok, másrészt meg ezzel a világszemlélettel nem is érdemes nekivágni az életnek. Negyevenévesen majd szembesülnek azzal, hogy nem tudnak még egy szelet kenyeret sem vágni. Ezért aztán éhen halnak. Nem baj, legalább a nyugdíjunkat nem költik el és békés öregkorunk lesz!"

Kovács Vince jegyzete a Bors mai számában. El lehet rajta gondolkozni.