Szülőként kérdezlek titeket, kamaszok. Mi miatt utáljátok meg a szüleiteket?

Nem utálom őket. Apuval nagyon jó a kapcsolatom. Anyu pedig sokszor idegesít, mindenen össze tudunk veszni, de azért szeretem.

17l

Már nem kamaszként írok...de én is "utáltam" őket

Szerintem ez nem igazi utlat,mhanem akkor jön a lázadás, vanank azoka szülők akik ilyenkor nagyon fognák a gyereket, és vannak a még lázadóbb gyerekek, ilyenkor elkerülhetetlenek a konfliktusok.

A gyerekeket ahormondjaik hajtják. A szülő pedig nem minden esetben megértő, vagy egyszerűen már türemét veszti..

Én ahhoz szoktam a kamaszkori érzéseimet hasonlítani, mint amikor az átlagnal hisztisebb vagyok a nehéz napjaimon.. Mintha fel lennek húzva, és a első szóra robbanok... Sak akkro mindenn nap ilyen volt..

Mivel annak ellenére, hogy sok vitám és veszekedésem volt a szüleimmel, jól kezelték a dolgokat, vagy én nyugodtam le, de egyik napról a másikraszinte szerintük én, szerinem ők váloztak meg, nekünk segített,mhogy kicsit tavolabb kerüteegyetemre..

Azőta a legjobb a viszonyunk nagyjából, így 30 hoz közel

Hát például ha azért van mindig igaza, mert ő az én szülőm. Az nem lehet, hogy esetleg, részben nekem is, neeem. Ő a felnőtt, pont.

Aztán. Lehet, hogy kövér a gyerek, de amíg a szülő főztjét eszi, igazságtalan minden nap többször emlékeztetni rá, hogy dagadék.

No meg. Ha nem éppen gazdag a család, és a gyerek arról mer hangosan álmodozni, hogy milyen gazdag felnőtt lesz, aljas dolog ráordítani, hogy hagyja abba az álmodozást, úgyse lesz sose pénze.

És. A gyereket alázni ismerősök előtt, hogy így tűnjön poénosnak a szülő, szégyenteljes.

Ja, és ha egynél több van. A nagyobbat elővenni a kicsi hülyeségei miatt, mert neki legyen több esze, több, mint undorító.

Nos, én ezek miatt.

Huszonéves vagyok, de elevenen él még bennem a tinikorom. Sokszor mondta apám rám hogy h*lye k***a, ilyenkor mindig nagyon utáltam. Legtöbbször azért mondta, mert szerettem volna találkozni a barátommal, de ő nem engedte, én pedig méltatlankodtam, hogy "de miért nem? ez tök igazságtalan!" stb. stb. Biztos idegesítő volt a nyafogásom, de a h*lye k***a kifejezés azért egész más szint. Az nagyon fájt.

Néha meg is pofozott. Az nagyon megalázó. Ráadásul csak rontott a helyzeten, mert engem még erősebb makacsságra sarkallt, hogy csak azért is megmutassam, én bizony nem hagyom magam!

Aztán mindig úgy tett, és tesz is a mai napig, mintha ő mindent tudna a világról, mindent átlátna, mindenki fejébe belelátna. Ha én mást gondolok a dolgokról, mint ő, az csak hülyeség lehet. Olyan opció nincs, hogy ki-ki gondol amit akar, mindenben lehet igazság. Csak az az opció létezik, hogy neki igaza van, én meg hülye vagyok.

Rossz volt, hogy nem tudta kifejezni az érzéseit. Nem mutatta ki a szeretetét, csak az elégedetlenségét. A mai napig nem megy neki. Ma már tudom, hogy szeret, de ehhez felnőttként keresztül kellett mennünk pár dolgon.

Mindemellé amikor kicsi voltam, folyton dolgozott, állandóan idegbeteg volt, és emlékszem, nem mertem hozzászólni, mert mindenre robbant. Sokat káromkodott és kapta fel a vizet jelentéktelen dolgokon. Ahogy nagyobb lettem, és a munkájában is révbe ért, kezdett lenyugodni. De azért ma is képes aránytalanul sokat bosszankodni apróságokon.

Az is rossz volt, hogy rövidebb pórázon tartott, mint szerettem volna, és ezt azért is utáltam, mert számomra ennek az volt az üzenete, hogy én kicsi, ügyetlen és buta vagyok, akiben nem lehet bízni. Tudom,hogy csak aggódott, de a túlzott aggodalomnak akkor is ez az üzenete. És ezt szülőként is így gondolom. (Korán szültem.)

Maximalista volt, a tökéletesnél alább nem adta. Hibázni nem lehetett. A négyes rossz jegy. Ha csak az országos döntőbe jutottam be egy tanulmányi versenyen, de nem lettem dobogós, az említésre sem méltó. A kitűnő bizonyítvány az alap, a norma, a természetes. Ha az alatt teljesítek, a viselkedésével elérte, hogy ne szeressem magam, elégedetlen legyek. Gondolom csak azért, mert így akart motiválni, de sajna súlyos önértékelési problémákat gyökereztetett meg bennem, amiket a pszichológusom segítségével is nehéz kigyomlálnom. Végül már inkább nem mondtam el neki semmit, és ez így is maradt.

Anya miatt szoktam nagyon kiborulni.

Csak neki lehet mindenben igaza, én meg hülye vagyok. Csak nagyon idegesítő amikor nyilván való, hogy olyasmiről beszél amit nem ismer, amiről nem tud semmit, de csak nyomja ami eszébe jut és ha merészelném jelezni neki, hogy nincs igaza, akkor rögtön lecsesz. Mostanában meg arra szokott rá, hogy ha tőlem kérdeznek valamit, akkor ő gyorsan előttem válaszol rá. Amikor megkértem, hogy ne csinálja, annyi volt a válasz, hogy én úgyse tudom mi a jó nekem.

Konkrétan kijelentette, hogy itt ő a főnök, én csak egy kis senki vagyok és ha ő parancsol valamit, azt nekem kötelességem szó nélkül és azonnal teljesíteni...

Kopogás nélkül ront rám a szobámban. Ha nem vagyok itthon akkor is bejárkál, pakolja a dolgaimat, ha valami nem tetszik neki akkor kidobja.

Ja és persze folytonos konfliktus forrás, hogy nem vagyok gondolat olvasó. A jó kis "hát gondolhattad volna" örökzöld gyakran elhangzik...

De azt hiszem a leginkább amiatt távolodtunk el a szüleimmel, hogy elvárják, hogy mindenben tökéletes legyek, az ő elképzeléseik szerint természetesen. Emiatt, ha valamit jól csinálok az az alap elvárás, nem járt érte dicséret meg semmi De ha valamit elrontok, akkor rögtön jött a kiselőadás, hogy bezzeg xy gyereke így meg úgy és én miért nem vagyok olyan, mint xy gyereke. Ettől a falra mászok.