Szülőként kérdezlek titeket, kamaszok. Mi miatt utáljátok meg a szüleiteket?

A kamaszok általában nem megutálják a szüleiket, egyszerűen bizalmatlanná válnak a tizenéves korszakuk alatt.

Ha a szülők odafigyelnek a gyerekre, születése óta alakítják, ápolják a kapcsolatot, ki tudják alakítani a megfelelő bizalmi szintet, éreztetik a kamaszodóval, hogy mindent meg tudnak osztani egymással, és így is teszik, próbálnak megértőek lenni, tanítják őket, nem pedig kioktatják, akkor ez az utálat/lázadás nem fog kialakulni. Én ezt mint szülő és gyermekpszichológus mondom.

Nekem anyámmal vannak problémáim, de nem utálom. Állandóan ugráltat, hogy csináljam meg ezt, takarítsam ki azt, mennjek ide, intézzem el azt. És ez non stop így megy. De csak engem nyúz az ilyenekkel, pedig van két tesóm is.

Faterommal sokkal jobban kijövök. Ő általában kiáll mellettem.

Már szülőként válaszolok, ugyan még csak 4 éve vagyok szülő:D

Gyerekként féltem a szüleimtől és utáltam otthon lakni. Szüleim elváltak, apámmal maradtam én és 2 testvérem. Apám vert, józanul. Nem ivott, nem dohányzott, mindig a munkára a szorgalomra, a kitartásra, a tiszteletre próbált nevelni. Ezeket helyesnek is tartom, csak néha nem igazán megfelelő eszközökkel akarta elérni. Belénk akarta ugyanis verni, szó szerint. Anyagilag mindig ellátott, mindenünk meg volt, amire szükségünk volt, ellátva el voltunk rendesen mindennel. Viszont katonás rend uralkodott otthon, túlságosan is. Ami egy részről jó és helyes, másrészről utáltam, hogy semmibe nem vonnak be, nekünk kus volt a nevünk. Felelősséget bizonyos tekintetben tanultunk, más tekintetben nem. Voltak jószágaink, azokat ellátni, kertet gondozni tanítgatott minket. Ahogy a környezetünk rendben tartására is megtanított. Szeretet viszont nem tudta kimutatni, vagyis hát nem úgy, ahogy egy gyerek elvárná, de tudom, hogy azzal, hogy ellátott minket, nem hagyott elkallódni minket, mind azt mutatta ki, hogy szeret minket. Ma már tudom. Suli után haza kellett rögtön jönni, ki volt számolva, mennyi idő alatt lehet hazaérni. Nem engedett el sehova, nyáron se csavaroghattunk. Nagy volt az udvarunk, hárman voltunk tesók, azt gondolta ez elég. Viszont a társadalomba való beilleszkedést így nem igazán tanultuk meg, kapcsolatokat nem tudunk kialakítani, mert barátkozni se nagyon tudtunk így senkivel. Szigorú szabályok uralkodtak, amiket ha nem tartottunk be, keményen megtorolt. Engem a verés, az állandó ordibálás zavart a legjobban. Ő döntötte el, hogy járnunk kell zeneiskolába, hogy én és öcsém mit sportoljunk. És ez volt a másik legkeményebb dolog, amiért utáltam és féltem tőle. Ő ugyanis nagy futó volt, gondolta, akkor mi is azok leszünk. Minden nap futottunk már általános iskolás korunktól kezdve napi minimum 5 km-t, de volt, hogy 15-öt is futottunk. Ha nem döntöttem csúcsot iszonyú dühös volt, legtöbbször meg is vert, elég brutálisan. Én sajnos nem voltam valami jó futó.

Mára már bocsánatot kért, kibékültünk, jó a kapcsolatunk.

Próbálok ezekre a dolgokra figyelni, mikor a 4 éves lányomat nevelem. A szeretet kimutatom, és próbálom bevonni a dolgokba, megtanítani olyan dolgokra is az életben, amit nekem a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, mikor elkerültem otthonról, mert azt nekem otthon nem tanították meg-ilyen a főzés, mert azt nevelőanyám nem tanította meg, nem engedett be a konyhába, egy háztartás anyagi vezetése-anyagiakban soha nem voltam felvilágosítva, pedig szerintem igen fontos, hogy a gyereknek kamaszkorától kezdve fogalma legyen arról, mennyibe kerül a háztartás vezetése. A jó dolgokat is meg próbálom tartani, amiket tőle megtanultam.

Remélem, hogy én nyomós okot nem fogok adni gyermekeimnek, amiért utálni fognak.

Anyukám vert kiskoromtól, többször bottal, seprűvel, fakanállal ahol ért. "Hozzam a botot/fakanalat?".

A vallását megpróbálta rámerőszakolni. Vert ha nem mentem vele gyülekezetbe. Az öcsém a kedvence, elkényezteti.Ezért nyílván nem a tesómat fogom utálni. Próbál korlátozni. Pl.: Ugye otthon leszel 4-kor? (nem lehet nemmel válaszolni), Nem szeretném, ha a barátnőddel találkoznál, múltkor egy rikító felsőben láttam, olyan közönséges (ribizlis) volt. stb... Feltörte a legtöbb netes fiókom, mert neki joga van tudni mi van benne.

Nyaralni nem tudunk, de mással nem enged el (én állnám a költségeimet). Cselédnek tart itthon (egyedüli lány vagyok 7 emberre). Én főzök mosok, mosogatok, teregetek, leviszem a szemetet minden nap és takarítok 2 naponta (mindenki helyett), mert ez csak a nő dolga és itt az ideje, hogy ezt én is megtanuljam. Suliidőben ezt lehetetlenség megoldani. Köszönömöt nem tud mondani csak fenyegetni. Ha 4-est kapok a sulimban (ami néhány tárgyból nagyon nagy munka nálam) akkor lecsesz, hogy miért nem ötös.

Apám meg csak ordibál mindig. Mindenért. Ha leesik egy toll a kezéből akkor már mondja a szokásos kàromkodását. Velünk is (tesóimmal) ordibál, hogy mit csináljunk, miért vagyunk ilyenek, semmirekellő sz.@rhá.ziak vagyunk, bezzeg Ő ennyi idősen.... Minket hibáztat érte. Állítólag csak azért ordibál, mert mi nem viselkedünk úgy, ahogyan Ő szeretné. Nem lehet úgy viselkedni...

Mindig mindent elmond 20x. Pl. vigyázzatok mert a csap csöpög. Mindenki mondja neki, hogy oké, vigyázunk. Fél perc múlva megint kezdi, de olyan hangerővel, hogy az egész ház tudja. Ez most panaszkodásnak tűnhet, de minden nap ezt hallgatni nagyon rossz. Ennyi az napi kommunikációnk vele. Ha megszólal, már görcsben van a gyomrom és hányingerem van, hogy most épp mi a "baja".

Apu nem üt max. nagyon ritkán (engem nem, mert "nőt" nem fog). Minden héten berúg legalább egyszer. Szerinte ennyi jár neki. Ilyenkor még hirtelenebb haragú.

Röpkén ennyi.

Lehet mondani, hogy amíg van fedél a fejed fölött és van kaja előtted stb... Azért el kell tűrnöm ezt?? A mindennapos megalázást,verést, ordibálást? Mert ezeken kívül egy semmi vagyok! Eddig van közöttünk bármi más kapcsolat nincs.

Akkor én nem kérem a fedelet és az ételt!! Talán ezeknél többet érek.

17