Mit csináljak a lányommal? Hogy zökkentsem ki a lehangoltságból?

Megosztom az én verziómat is, hátha segít:

17 éves gimnazista vagyok, szintén jó tanuló. Fogalmam sincs mikor alakult ki a tömegtől valófélelmem, meg úgy egyáltalán az idegen emberektől, akikben nem bízom meg. Mivel tömegközlekedéssel járok iskolába nem volt könnyű dolgom a fóbiámat illetően, amit pánikrohamok is kísérnek. Egyre jobban, úgy érzem, hogy nem akarok sehova menni, csak itthon maradni. Nekem az a legnagyobb bajom, hogy nem tudok az emberekhez közeledni, talán azért, mert sosem éreztem úgy, hogy kell, de mostanában drasztikusan csökkent az emberek száma, akikkel beszélek. Gyakran érzem úgy, hogy az emberekre negatív hatással vagyok, amit talán legbelül tudom, hogy nem igaz, viszont emiatt úgy érzem inkább vagyok egyedül, minthogy más hagyjon ott és úgy maradjak egyedül. Igazából a leírást elég könnyen tudom magamra vonatkoztatni, azért is gondoltam, hogy elmondom. Valószínű, hogy csak azért mertem leírni, mert névtelen maradhatok, illetve érdekel, hogy miket írnak, hogy mivel lehet segíteni, hátha, bár már eléggé reménytelennek érzem.

Nem akarom, hogy okoskodásnak tűnjön de valóban szükség van pszichológusra és (főleg) pszichiáterre? Biztosan kellenek azok a gyógyszerek egy 17 éves lánynak? Szerintem ezzel csak azt a tudatot erősíted benne, hogy beteg :S

Amire szüksége lenne az semmi más csak egy igaz barát. Én is depresszív voltam, ennyi idős koromban, olyannyira, hogy az öngyilkosság is megjelent előttem mint alternatíva. Gyógyszert nem akartam, a pszichológustól féltem. Az egészet magamba fojtottam. Aztán akkora szerencsém volt, hogy igaz barátra találtam az egyik osztálytársamban. Elkezdtünk összejárni, együtt szórakozni. Rajta keresztül megismertem másokat akik amolyan havarokká váltak. Vele meg tudtam beszélni mindent és ő is számíthatott rám. Kiderült, hogy a problémáim nagy részét csak én kreáltam saját magamnak.

Ez a barátság mai napig így maradt annak ellenére, hogy már másik városban élünk, felnőttünk. Néha még vannak hullámvölgyek, de már tudom kezelni.

Azt hiszem nagyon sokat tudna segíteni a lányodnak, ha volna egy jó barátja.

A kirándulásokkal kapcsolatban. A helyedben én elvinném túrázni. Csak Ti ketten. Nagyon sok túraútvonal van, így biztosan találtok egyet a közeletekben. Az erdőben (többnyire) nincs nagy tömeg, így nem kell attól tartani, hogy ez frusztrálni fogja. Ha mégis akkor tudatosítsd benne, hogy nincs mitől tartania, meg egyébként is, ott vagy vele te is. Az ilyen kirándulásokkal kicsit tágulna az élettere, nem lenne annyira a saját kis világának a fogja. Ha nem akar menni légy kicsit határozottabb. Ne hagyd magad lerázni.

A barátját meg rázza le. A leírásod alapján inkább minusz a kapcsolat az életében mint plussz. Talál majd jobbat, de ez az Ő döntése legyen, ne a tiéd.

Remélem javul majd a helyzet...

Jó anya vagy!:)

Egyébként azt tudod tenni,hogy beszélgess a lányoddal nyíltan a dolgokról,és mondd meg,hogy közös megoldást kell keresni!:)

Nincs vele egyidős/picit idősebb rokon? Elküldeném vele bulizni. Hátha.

Más ötletet nem nagyon tudok,ha a problémája az,hogy nincsenek barátai így nem tud kimozdulni,de ha nem mozdul ki szintén nem lesznek barátai.

Ismerkedhetne.

Kedves Író! Jelenleg 18éves vagyok és boldog ùgymondd az életem. :) De 14éves koromban elkezdtem a mai is tartó párkapcsolatomat,egy időben ùgy gondoltam,hogy jobb lesz ha fogamzáshátlót használok. Másfél évig szedtem,megállás nélkül amivel annyit értem el,hogy 73kiloról 60kilóra fogytam. (177cm ) vagyok. Szüleim sírni tudtak volna amikor rámnéztek. Az egyébként életvidám oldalamat elhagytam elvesztettem valahol. Befordultam,de ez még januárban kezdődött. Először azt hittem csak a tanulás vagy ezek miatt vagyok rosszul. Majd a magánéletben a gondok,az állandó összeveszések miatt depressziós lettem. Anyumék nem tudták mi ez mert a családban csak erős emberek vannak,nem volt soha ilyen. Nem tudták mi van velem. Eleinte azt gondoltam asztmám van,fulladtam ha egyedül maradtam,bepánikoltam,de a tüdőm szép volt,tiszta. Ez még sokáig tartott. Nem tudtam enni,nem tudtam viz nélkul sehova se menni. A kutyát beengettem és beszéltem neki. Suliba az évvégénél,reggel nem volt hozzá se kedvem se lelkierőm arra hogy csináljak egy jo frizurát vagy bekenjem az arcom krémmel vagy ékszert felrakjak. Az nem én voltam,csak valami mélyen rejtöző alak ami a hatalmát csillogtatta az igaz lényem felett. Valószínű a gyogyszer hatás miatt,és mert lelkiismeretes vagyok meg hajlamos ilyen depresszios állapotra,ez miatt alakult ki,meg a kapcsolatom miatt. Elkezdtem nézni a tvt amelyiken sütik mentek,meg divat,ruha..

Anyut meg mindenhova követtem. Aztan neleszeretttem az ételekbe mert addig nem tudtam rendesen enni,mert minden falatnál meg akartam fulladni. Másfél hónap alatt felvettem 13kilot. :D :D nem voltam boldog,meg most sem vagyok azert hasra meg oldalra megy,de nem vagyok beteg.!! És ez nekem jó! sose gondoltam volna,hogy leszek még boldog...lemondtam mindenről. Ha valakivel beszélne az jó lenne aki tényleg lenditeni tud rajta. Csinálja azt amit szeretne,adjál (bocsi a tegezésért) neki munkát.,takaritsatok egyutt halgassatok vidám zenét közbe

A sétát mondanám,de nekem csak rosszqbb volt mert elkezdtem gondolkodni...és mindig vágytam a szobámba. Vagy tartson egy kisállatot...és ami a legfontosabb ha nem valtozik meg a barátja szakítson! Mert lehet hogy pont miatta lett ilyen a lány.,és ha iszik,találhat magának ezerszer jobbat is!!!! :) Remélem kigyógyul,mert akkor az övé lesz a világ :)

Sajnos nem tudom a választ a kérdésre mert én is szociális fóbiával küzdök és nem látom a kiutat, csak azért írok, mert gratulálni szeretnék: remek anya vagy!

Ritka hogy valaki ennyire megérti és átlátja a problémát. Sajnos az esetek túlnyomó részében a családtagok csak rontanak a helyzeten, mert nem értik hogy miért diszfunkcionál az ember, egyáltalán nem tudják megérteni ezeket a mentális eredetű problémákat, és azt hiszik hogy direkt csinálja az egyén. Pedig ki szeret szenvedni ugye...

Először is tekeredj le szépen róla. Már az írásmódodon is látszik, hogy nagyon erősen fojtó, birtokló tipus vagy, mégha ezt magad nem is akarod belátni. Egymás hegyére-hátára írsz, levegő nélkül, az ékezetek mögé nem teszel szünetet. Ez pontosan annak a jele, ahogyan élsz: tapadsz, és elveszed a másik elől a levegőt.

A lányoddal az a baj, hogy túlságosan jó. A pszichiáterével peidg az, hogy magára hagyja nyáron, és hagyja, hogy te elszívd előle a levegőt is.

Azért retteg a külvilágtól, mert túlságosan félted és túlságosan birtoklod, és azt sulykolotad bele minden mozdulatoddal kicsi kora óta, hogy a Világ az rossz és félni kell tőle.

"Ha hazaérek a munkából,estig csüng rajtam,szinte falja minden szavam."

Ez jelenti a legnagyobb bajt. Nincsenek barátai, sem barátnői? Te vagy A MINDENE? Ennyire rád van kattanva?

Mit tettél vele?

Javaslom, hogy menjetek el újra a pszichiáterhez, és ha nincs javulás, váltsatok orvost. Neked is kellene az a terápia, mert lehet, hogy a legjobb szándékkal teszel mindent és tényleg jót akarsz, de akkor sem a jót teszed.

Hol van a lány apja? Hasonlóan iszákos csavargó volt, mint a pasija?

Menjen szépen könyvtárba, múzeumba, ismerkedjen, vigye le a kuytát sétálni. Ha okos kislány is, nemcsak jótanuló, akkor le tudja magát foglalni bármivel.

Miért nincsenek barátnői? Ha zseniális ember volna, akkor megértem. (De akkor nem ott tartana, ahol most.)

De egy átlagos, dependens, szorgalmaska, okoska kislánynak bármelyik hasonó liba bejön barátnőként - HA a mama hagyja és nem akar a lánya barátnője is lenni.

(Amiért mindig lepontoznak itt az ostoba libák, holott nemcsak én mondom, de szakmailag is így van: az anya nem lehet barátnője a lányának, mert ez súlyos nevelési hiba és komoly későbbi gondok forrása.)