Tényleg én nem fogom fel a dolgokat? Velem van a baj?

Nem szeretnék regényt írni, röviden próbálom leírni a lényeget.

19 éves vagyok, tavaly érettségiztem, szeptemberben elkezdtem egy emelt szintű okj-s képzést. Egyetemre szerettem volna menni, de tudtam, hogy nem férne bele az anyagi keretbe még a megélhetés sem. A képzés, amit most csinálok ingyenes, a szüleimmel élek, mindössze a bérletet kell havonta megvenni, ami 2100 Ft (családit utánam kapnak még a szüleim). Van egy nővérem, ő egyetemista. 5. éve kollgéista, a fővárosban él. Ez elég sok kiadást jelent a család számára. A mesterképzést sem 2 év alatt csinálja meg, hanem kihúzza 3 évre, mert futja az államilag támogatott félévekből. Csak közben nagyon keveset tud dolgozni, így a szüleink részéről is kell anyagi támogatás.

Tudom, hogy nincs jó helyzetben a család anyagi szempontból, a számlák sok pénzt elvisznek, nehezen jövünk ki a pénzből, pedig hitelünk nincs hál'istennek. Nővérem kitalálta, hogy ő még tovább szeretne tanulni, de nyilván ameddig lehet, a szülői támogatást élvezve.

Úgy érzem, azzal nem foglalkozik, mi lesz velem. Jövőre befejezem a sulit, lesz egy szakmám, de ennyi. Szeretnék még tanulni. Terveim lennének nekem is.

Amikor elmondtam anyukámnak, hogy mit szeretnék még megcsinálni (ugyanezen az irányon, csak feljebb lépni), én voltam a hülye, hiszen mégis miből gondolom ezt stb.

Jövőre, ha végzek a sulival megszűnik a családi pótlék, és a családi adókedvezmény, így lényegesen nehezebb lesz megélni.

Anyukám velem vitatkozik emiatt, amit igazságtalannak érzem. Itthon élek, nap, mint nap ezt hallgatom, hogy milyen rossz az anyagi helyzetünk stb. Én ezt tudom, csak nem értem, miért kell nővéremet támogatni mindenben évek óta és még a további tanulmányait is, míg engem egy olyan képzés elvégzésében nem támogatnak, ami már fizetős lenne.

Pedig két alternatíva van, vagy okj-n csinálom és fizetni kell a képzésért, vagy egyetemre megyek, de akkor koli, bérlet, bkv bérlet, kaja stb. még több kiadás lenne egy hónapra.

Bár itt vannak a szüleim, úgy érzem, 19 évesen egyre inkább magamra vagyok utalva, hogy megoldjam az életemet. Ezzel nincs bajom, így a természetes, de miért nekem kell mondani, hogy nem fogom fel a helyzet súlyosságát?

Mit tehetnék? Tényleg én nem értem a helyzetet és én vagyok a hülye?