Hogyan kezeljem a kialakult családi helyzetet?

Édesanyám születésem óta egyedül nevel, édesapámmal még születésem előtt elváltak. Nagyon rossz volt a házasságuk, édesapám időközben elzüllött, alkohol problémái lettek, majd később bűnöző lett, így börtönbe került. Édesanyám -persze joggal- egy idő után már nem tartott ki mellette, így még a születésem előtt megszakította vele a kapcsolatot. A szüleihez költözött, és gyerekkorom első szakaszát ott töltöttük 4-en, teljes harmóniában és szeretetben. közben megismerkedett a nevelőapámmal, és 4 éves koromban hozzá költöztünk. A mai napig vele élünk, apának szólítom, ő nevelt fel, és abszolút édesapámként tekintek rá. Pár év múlva megérkezett a kisöcsém, és boldogan éltünk a családunkban. Már az általános iskola felsőbb osztályaiba jártam, amikor édesanyám új állást szerzett egy postán, elég komoly pozícióban. Az anyagi helyzetünk persze jobb lett, a munkával járó stressz viszont szépen lassan elkezdte felemészteni a családunkat. Kezdetben kisebb viták, konfliktusok léptek fel, aztán az évek múlásával szépen lassan mindennapi veszekedések szőtték át a hétköznapjainkat és keserítették meg a családunk életét. Édesanyám időközben még magasabb pozícióban foglalt állást, így a stressz csak fokozódott, és persze ezzel a veszekedések is megsokszorozódtak. A helyzet már odáig fajult, hogy a nevelőapámmal teljesen elhidegültek egymástól, és míg kezdetben legalább a testvéremmel nem éreztette a frusztráltságát, mostanra már vele sem foglalkozik. A velem való kapcsolata annyira megromlott, hogy alig váltunk szót egymással. Bár régebben azt hittem, ez csak afféle tini-szülő konfliktus korszak, közben 19 éves lettem, és rájöttem, hogy itt többről van szó. Tényleg nagyon sokat dolgozik, és nyilván nagyon fáradt és túlhajszolt, mégis úgy gondolom, hogy nem a családi életünknek kéne ezt megszenvednie. Korán megy el itthonról, és későn ér haza, így igyekszem minél többet segíteni neki, viszont sajnos soha nem méltányolja. Például, ha berakom a mosást, és kiteregetek, vagy úgy reagál rá, hogy elkezd szapulni, hogy rossz adagot raktam be, esetleg megvádol azzal, hogy csak azért raktam be, mert szükségem volt valamelyik ruhámra, amit már korábban összekoszoltam. Ha bepakolom a mosogatógépet, szárítás után képes egyesével átnézni az összes edényt, evőeszközt, stb, és ha esetleg valamelyik piszkos marad, a fejemhez vágja, hogy én még ezt sem tudom jól megcsinálni, és inkább ne is nyúljak semmihez. Mindenért kiabál velük, de főleg velem, soha nem látja a jó szándékot semmiben. A nevelőapám kezdetben még vitázott vele, mára azonban már jobbnak látja, ha kimarad a dologból, így akkor sem áll mellém, ha látja, hogy bizony nekem van igazam. Pedig én mindig meghallgatom, ha elmondja a problémáit, vagy a rossz érzéseit ezzel a családi helyzettel kapcsolatban, sőt, mindig kiállok mellette. Édesanyám mostanában már azt vágja a fejemhez veszekedés közben, hogy olyan vagyok, mint a biológiai apám, úgy fogok végezni, nem vagyok jó semmire, nincsen bennem semmi szeretni való. Akárki, aki tud erről a helyzetről, mind úgy látja, hogy az édesapámmal való kapcsolatban szerzett sérelmeket vezeti le rajtam, és én is így érzem.. Soha nem mondta nekem, hogy szeret, soha nem ölelt meg, nem mutatott felém semmiféle érzelmet, és egy idő után már szinte "ciki és kellemetlen" lett volna úgy viszonyulni felé. Mindig a rosszat látja bennem, és képes valótlant állítani azért, hogy igaz legyen, amit rólam állít (ezt a nevelőapám és a nagyszüleim is észrevették már). Pedig idén érettségizem, két tannyelvű angol gimnáziumba járok, jól tanulok, jövőre egyetemre megyek. Nincsenek velem különösebb gondok, nem dohányzom, nyilván bulizom, mint minden korombeli, de normális kereteken belül. Nem vagyok könnyűvérű, volt már 2 komolyabb barátom, és most alakul egy új kapcsolatom, viszont nagyon félek, hogy a családi hátterem miatt meghiúsul az egész. Félek attól, hogy ha a fiú megismerkedik a családommal, és szépen lassan beilleszkedik, előbb-utóbb elfelejtik, hogy ő nem közénk tartozik, aztán már előtte is mindenféle szégyenérzet nélkül veszekedni kezdenek. Kívülről mindenki azt látja, hogy harmonikus, boldog családi életet élünk, jó az anyagi helyzetünk, és mindent megkapok, amire szükségem van. Senki nem tudja (illetve nagyon kevesen), hogy a testvéremmel kapcsolatos teendők -mint az úszóedzései, szülői értekezletei, tanulás, stb- szinte mind rám szakadnak, hogy nem tudok itthon tanulni, csak éjjelente, mert mindig zűrzavar és kiabálás vesz körül, és hogy hiába kapok meg mindent, hiába rendezhetek bulikat itthon a barátaimmal, hiába járok szép ruhákban, hiába támogatnak anyagilag, ha igazából csak egy kis szeretetre és törődésre van szükségem.. Édesanyám szüleivel rendkívülien jó a viszonyom, ők a legfontosabbak az életemben, tőlük kapom meg az érzelmi támogatást, ami miatt tudom tartani magam, és tudom leplezni az itthoni helyzetet. Próbálom palástolni mindenki előtt, viszont az utóbbi fél évben annyira összejöttek a dolgok, hogy lassacskán már nem tudom tartani magam.. A nagypapám kórházba került, és súlyos az állapota, az érettségi és a továbbtanulás miatt hatalmas nyomás van rajtam, novemberben szakítottam a barátommal (amiatt teljesen összeomlottam, majd hetekig pszichiátriai kezelésre szorultam), és teljesen magányosnak érzem magam. Sajnos van egy elég komoly nőgyógyászati problémám, ami miatt egyébként is gyakran fáradt, elcsigázott, szomorú vagyok, és nagyon bánt, hogy minden gondommal egyedül kell megbirkóznom. Igyekszem a barátaimra és a nagyszüleimre támaszkodni, viszont tudom, hogy nem oldhatja meg más helyettem a problémáimat, a nagymamámat pedig egyébként sem terhelném, hisz nagyon bántja, hogy így alakult édesanyámmal a viszonyunk, és a nagypapám betegsége is éppen elég nagy gond a számára. Régebben a volt barátom édesanyjával volt nagyon szoros a viszonyom, viszont a szakítással azt a "családomat" is elveszítettem. A sikeres továbbtanulás talán új kaput nyithatna előttem, több egyetemet is tervbe vettem, viszont kicsit hibásnak érzem magam, és lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy itt hagyom a testvéremet és a nagyszüleimet, akiknek szüksége van rám, és a segítségemre. Rendszeresen próbálok beszélni édesanyámmal, de abszolút nem hajlik rá, hogy közös megoldást találjunk, pedig én nyitott volnék mindenre. Hiányzik az életemből az igazi anya-lánya kapcsolat, amit soha nem kaphattam meg, és nagyon rossz látni azt, ahogyan a barátnőim az édesanyjukkal megbeszélnek mindet, sőt, nagyon rossz ráébredni, hogy gyakran a barátnőim édesanyja többet tud rólam, mint a saját édesanyám, és nem azért, mert titkolózom előtte, vagy nem szeretném beavatni a dolgaimba. A testvéremet is féltem, 13 lesz, most kezd kamaszodni, és látom rajta, hogy elkezdett bezárkózni, és őt is bántják a kialakult helyzetek. A nevelőapám maszek munkákba és vadászásba, horgászatba menekül, igyekszik minél kevesebb időt itthon tölteni. Úgy érzem, a többi gondom eltörpülne, ha a családi helyzetünk legalább kicsit normalizálódna, de nem tudom, mégis hogyan oldhatnám meg, ha egyedül én igyekszem, a többieknek pedig látszólag nincsen igényük a változásra. Nem szeretném, ha bárki rosszat mondana az édesanyámra, szeretem őt, sokat tett értem, és kiskoromban is mindent megadott nekem, amikor alig volt valami, amiből adhatott. Vállalta, hogy egyedül felnevel, nem dobott el magától, és tudom, hogy nagyon nehéz neki, amiért ennyit dolgozik azért, hogy mindenünk meglegyen. Nem akarom utálni, vagy negatívabb helyzetet kialakítani, egyszerűen csak azt akarom, hogy megoldódjon a problémánk, és a sok gond közül ne pont azon kelljen gondolkoznom, miért hullott szét a családom..