Csak én lehetek a hibás?

Egy 19 éves lány vagyok,gyakorlatilag édesanyámmal nőttem fel,de voltak "nevelőapukák"is mellettünk.

Anyukám most házas.

A baj az,hogy ez alatt a 19 év alatt édesanyámmal állandóak voltak a veszekedések,és most,fiatal felnőttként eljutottam arra a pontra hogy szeretnék elkerülni.

Hogy miért?

A családi légkör itthon számomra a lapos kúszás,folyamatosan stresszelek hogy mikor szólnak rám apró dolgokért is,mint például,miért hagytad kint a poharat az asztalon,miért vagy a szobádban,már megint megittad a teát és hasonlók,ami belefér a "minden apróság"kategóriájába,rendszeresen megalázkodva kell engedélyt kérnem mindenért,amivel nem volna baj,ha nem úgy történne hogy 66-szor kell szépen kérni bármit is,illetve még az apróbb dolgoknál is ez a helyzet,például ha reggel kitöltött teából szeretnék egy csészényit,mert bizony sajnos előfordult hogy azért kaptam egy csúnya beszólást mert megittam.

Mind emellett mindennaposak a veszekedések,amik rendszerint a "takarodj itthonról!","nem vagy képes alkalmazkodni,emberutáló vagy!" "alig várom hogy elkerülj!" és hasonló frázisokkal végződnek.

Ebből kifolyólag az évek során nem alakult ki szoros kapcsolat édesanyám és köztem,sőt nem érzem azt a klasszikus "anya-lánya" kapcsolatot.

Rólam tudvalevő,hogy nem voltam,vagyok engedelmes gyermek,de kis önkritikát gyakorolva a mai viszonylathoz képest jónak mondható,semmi komolyabb húzásom nem volt.

Édesanyám a szeretetét sajnos pénzbeni dolgokkal fejezi ki,és ha ez előkerül,(rendszerint "bezzeg elvittünk ide-oda,kirándulni","nézd meg,hozzájuk képest mindent megkaptál,minden meg lett véve" mondatokkal)akkor oda lyukadunk ki,hogy én bezzeg semmit nem értékelek....ami nem igaz,mert ki ne értékelné ha laptopot kap születésnapjára,vagy Horvátországban nyaralhat? Csupán számomra többet ér egy-egy őszinte beszélgetés bármiről,egy biztatás,egy jó szó vagy dicséret,arra sem emlékszem hogy kicsi koromban pl. játszottunk volna egy nagyot.

De folyton csak az anyagiakat hozza fel.

Ez számomra rosszulesik,mert napi szintű,ezért laza az itthoni kapcsolat,ezek miatt nem vagyok szívesen otthon.(Ehhez kapcsolódóan is akad egy történet miszerint a 2013-as árvíz idején regisztráltam,és hívtak önkéntes munkára,de édesanyámnak ez sem tetszett,mondván hogy bezzeg az idegeneknek előbb segítek,szégyelljem magam)

Ez olyan nagy baj?

Tényleg egy emberutáló,alkalmazkodásra képtelen ember lennék?

Nagyon szigorú elvárásokat támasztott velem szemben,és ha segítek is itthon akkor az baj hogy 1,kérni kellett,2,azt nem úgy kell,nem igaz hogy nem tudod,ezt nem így szoktuk stb..ezeket kapom meg,mivel olyan nincs hogy "véletlenül"...Igyekszem megfelelni,eleget tenni,de amint sikerül,szorul a hurok,többet és szigorúbban követel,kér.

Most azt érzem hogy elég volt,nem akarom ezt csinálni,hiszen napi 24 órában alázzuk,idegesítjük egymást és veszekszünk,bár egyre kevesebbszer igyekszem felvenni a kesztyűt,bár elég nehéz,mert tényleg mindenbe beleköt.

Kíváncsi lennék az ötleteitekre,hogy hogyan lehetne ezt az évek óta fennálló "háborút" felszámolni,vagy tényleg csak az elköltözésem fogja a megoldást jelenteni?

Nagyon szépen köszönöm a válaszaitokat!