A mostohaapám folyton megaláz, beleragad a hajambaés megcibál, vagy megkerket esetleg megüt. Mit tegyek?

Ha Bárki is állított be értesítést ehhez a bejegyzéshez, azokhoz írnék most. Felnőttem.

Kértem segítséget tanároktól, rokonoktól, a tulajdon édesapámtól, de mind azt mondta egytől-egyig, "majd ha betöltöd a 18-at leléphetsz, várd ki". Kivártam. Leléptem. Vittem magammal a batyumban a megannyi traumámat és sérülésemet. Otthon töltött időm alatt 2x kötöttem ki pszichiátrián, javarészt durva hallucinálások miatt, mert az elmém már nem bírta. A kórházban is kértem segítséget, ott sem kaptam. Előadták anyám meg a férje, hogy figyelemhiányos hazug gyerek vagyok. Mindenki elhitte. Elhitte a rokonságom is, hogy hazudom a dolgokat, képesek voltak mindenkivel megutáltatni engem, a hazug gyereket aki lejáratja a szüleit. Csak egy gyerek voltam aki menekülni akart.

Hogy hol tartok most? Leléptem. Dolgoztam, egyetemre mentem, lediplomáztam, mérnök lettem, hátra hagytam a múltat. Vagyis igyekszem. Rengeteg mentális probléma árnyékolja be a mindennapjaimat, de mint akkor gyerekkoromban, most is felemelt fejjel haladok a céljaim felé, mert nem hagyhatom, hogy ez határozzon meg. De ez a legnehezebb. Elhinni, hogy érek valamit, elhinni, hogy elérhetem a céljaimat, hogy megérdemlem, hisz éveken át sulykolták belém, hogy értéktelen vagyok, hogy mindenki utálni fog, hogy nem lesz soha senki aki elvisel engem és inkább meg kéne becsülnöm, hogy fedelet adtak a fejem fölé.

Emberi kapcsolataim nincsenek, nulla. Félek barátkozni, mert akárhányszor nyitottam valaki felé, mindig csak kihasználtak és eldobtak. Itt vagyok 25 évesen, barátok nélkül, család nélkül.

De nem kell aggódnotok értem. Lett egy fantasztikus vőlegényem, egy csupa szív ember, aki hagyott nekem időt, segített dolgozni a traumáimon, aki szeret azért vagyok és megbecsül azért amilyen ember vagyok. A szülei a szüleim helyett is szüleim, lányukként szeretnek és támogatnak, és ami a legfontosabb: elfogadtak. Elfogadtak olyannak amilyen vagyok és szeretnek azért aki vagyok. Sokszor nehéz elhinni, sokszor nehéz elhinnem, hogy nem fognak ők is elhagyni, megutálni. De valamiben hinni kell.

Írhatnék még regényeket, de szerintem szükségtelen. Felnőttem. Túléltem.