Aki azt állítja, hogy a gyermeknek a szülőkre feltétel nélkül hallgatnia kell, az ezt mivel indokolná?

27-esnek: nem, valóban nem volt még ilyen korú gyerekem. de huszonéves vagyok, elevenen él bennem a tinikorom. lehetnek olyan kérései a tininek, ahol egyszerűen nincs kompromisszum, és leginkább a tini számára nincs, vagyis amit a szülő kompromisszumnak gondol, az a tini számára egyszerűen nem az. mert ha egy normális buli 10-kor indul be, hol jelentene kompromisszumot a 13 éves lánynak az, ha 9-ig elengedik? jogosan érezné azt a 13 éves lány, hogy a szülei megtiltották, hogy elmenjen a buliba, ha 9-re haza kell érnie, mert 9 előtt ténylegesen még nincs is buli. a szülei pedig jogosan éreznék azt, hogy ők engedték, csak ésszerű megkötésekkel.

példa a felnőtt életből: ha én szeretnék táppénzre menni a munkahelyemen, mert a kórházban fekvő gyerekem mellett szeretnék lenni, nekem baromira nem jelent kompromisszumot, ha a főnök felajánlja, hogy délután két órával hamarabb mehetek haza, amit persze levonnak a béremből. ez a kérésem elutasítását jelenti számomra, hiába próbálják a kompromisszum köntösébe bújtatni. (szerencsére ez csak egy példa, a főnököm sosem csinált belőle ügyet, ha nem dolgoztam a gyerek miatt)

tudomásul kell venni, hogy igenis van, aki diktál, és még ha kompromisszumképesnek is mutatkozik, valójában akkor is diktál, a kompromisszum feltételeit végső soron ő határozza meg, és minden kompromisszum másként értékelhető a különböző szemszögekből, hisz előfordulhat, hogy egy rossz szülő valamilyen elemi szükségletet készül megtagadni, és már az is kompromisszumot jelent számára, hogy nem csapja agyon a gyerekét...

Szerintem ez egyáltalán nem illúzió, ha te felnőttként leülsz mondjuk egy munkaszerződést megkötni, akkor is az van, hogy neked van egy optimális elképzelésed, és arról is van, hogy miből mennyit vagy hajlandó engedni, meg a veled szemben ülő munkáltató is így van vele. És juttok valamire... ez két felnőtt ember stratégiája a mai világban.

Leülsz a 13 éveseddel tárgyalni az estéről, Te azt szeretnéd, hogy maradjon itthon, de van elképzelésed, hogy miben vagy hajlandó engedni. Ő menni akar, de van elképzelése, hogy miben kész engedni. És juttok valamire. Még az is lehet, hogy menet közben változik a limit, mert az egyik egy jó érvvel meggyőzi a másikat valamiről. Mindkét említett szituban.

oké, van két fél, ellenkező elképzelésekkel. tegyük fel hogy mindkettő képes önként engedni valamennyit a sajátjából egy bizonyos szintig a közös megyegyezés érdekében, de ezen túl már nem. tegyük fel, hogy mindkettő enged, amennyire képes volt, de még mindig nincs metszete az elképzeléseiknek. nagyon sokszor ez következik be. ilyenkor mi történik? ha egyenlőek és függetlenek a felek, akkor közös megegyezés nélkül elbúcsúznak egymástól. ez nem működik egy szülő-gyermek kapcsolatban ugye, és egy olyan munkáltató-munkavállaló viszonyban sem, ahol az egyik befolyással bír a másik felett (mert vagy a munkavállalónak van azonnali nagy szüksége a pénzre, vagy a munkáltatónak sürgősen egy jó szakemberre - persze erősen leegyszerűsítve a dolgokat).

szóval mi van akkor, ha a szülő és gyermeke között nincs keresztmetszet? mindenki elmondta az érveit a másiknak, mindenki engedett valamennyit az álláspontjából, mindenki igyekezett meggyőzni a másikat, és mégse, mert a 13 éves lány akkor is, mindenképp szeretne elmenni a buliba, mert ott lesz a középiskolás Jóska, akibe ötödik óta szerelmes, de a szülő akkor sem engedi el a 13 éves gyereket 10 után szórakozni, ha cigánygyerekek potyognak az égből. itt már nincs kompromisszum, értsd meg.

én is úgy gondolom, hogy az az ideális, ha a döntéseket mindig megtárgyalják egymással az érintett felek, de a valóságban nem mindig vezet eredményre a tárgyalás, és bizonyos esetekben van létjogosultsága annak, hogy egy szülő diktál. és ezt úgy mondom, hogy közben valójában mélységesen hiszek abban, hogy érdemes megpróbálni partnerként kezelni a gyermekeket, csak szerintem fontos meglátni ennek a hozzáállásnak a határait is.

"persze erősen leegyszerűsítve a dolgokat).

szóval mi van akkor, ha a szülő és gyermeke között nincs keresztmetszet?" - semmi, tök természetes. Ahogy nálad is, amikor a munkaszerződésről tárgyalsz, úgy a gyereknél is a családban. Ugye Te sem biztos, hogy az első munkáltatóval meg tudsz állapodni, a gyerek sem biztos, hogy az első esetben meg tud állapodni veled. Benne van a pakliban.

De ugye mivel léteznek érdekek, mondjuk:

- a dolgozóknak munka kell

- a munkáltatóknak dolgozó

vs

- a gyerek el akar menni

- Te vigyázni akarsz a gyerekre

voltaképp erős megegyezési kényszer van mindenkin, mert minden félnek szüksége van a másikra. Te meg fogsz tudni állapodni egy munkáltatóval mondjuk a 4. helyen, a gyerek meg fog tudni állapodni veled - mondjuk a 3. menetben/alkalommal.

Nem pont így megy ez a nagybötűsben is??? :)))

(egyébként ha hagyod, eszméletlen jó ösztönös tárgyalási stratégiáik tudnak lenni a gyerekeknek ... olyan lehet ez, mint a Rubik-kocka, hogy ösztönösen megy, aztán a "rendszerbe betörés" folyamatosan rontja, egy 40 éves marketing-igazgató már a közelében sincs egy buliba menni akaró 13 évesnek:)))

nem, nem pont így van a nagybetűsben.

ha egy munkáltatóval/munkavállalóval nem egyezek meg, megegyezek majd egy másikkal, akivel eleve közelebb vannak az elképzeléseink. nem az elsővel fogok egyezkedni heteken át, hátha jutunk valamire. a felnőtt életben megtehetik a felek, hogy megegyezés híján új tárgyalópartnereket keresnek. a szülő és gyermek viszonyban nincs olyan opció, hogy megegyezés híján nem működnek együtt a felek semmilyen formában. a szülők és gyermekek a döntéseiken át mindenképp hatással vannak egymásra. még akkor is, ha úgy döntenek, nem szólnak egymáshoz a közös fedél alatt.

"egyébként ha hagyod, eszméletlen jó ösztönös tárgyalási stratégiáik tudnak lenni a gyerekeknek ... olyan lehet ez, mint a Rubik-kocka, hogy ösztönösen megy, aztán a "rendszerbe betörés" folyamatosan rontja, egy 40 éves marketing-igazgató már a közelében sincs egy buliba menni akaró 13 évesnek"

a gyerekek ösztönös tárgyalási stratégiája az, hogy sírnak. innen finomodik majd a módszerük, de a tárgyalások kudarcba fulladása esetén egész felnőtt korukig a sírás a fő érdekérvényesítő módszerük. egyes nők esetében még tovább is.

még jó, hogy egy igazgató már felhagyott ezzel az ösztönösen szuperjó stratégiával.

igen, de megint visszakanyarodtunk oda: a szülővel teljesen természetes módon nem mindig lehet megegyezni, és nem azért mert autoriter a szülő.

minden gyereknek van és lesz olyan élménye, hogy valamit, amit nagyon szeretne, nem tehet meg és punktum, hiába minden megbeszélés. és a helyzettől és gyerek vérmérsékletétől függően a legtöbben erre elsírják magukat, hiába volt előtte 100-szor is kompromisszumkész a szülő. szerintem.