Mit gondoltok, egy gyereknek mennyire kötelessége segíteni az öregedő vagy munkanélküli szüleit?

Hát ez szerintem nagyban függ attól, hogy miért kell támogatni?

Én a saját példámat tudom elmondani. Anyukám sajnos elég sokat ivott. Ennek következménye most, hogy tolószékben ül. Hosszú történet. Az esküvőnkön sem volt ott ebből kifolyólag. A párja dolgozik, 3 napot egyhuzamban, majd van egy szabad pihenő. Ebben a három napban én munka előtt és után át szoktam menni, vacsit csinálok, elviszem sétálni a kutyát, és egyéb dolgok. Mivel gyakorlatilag egy házban lakunk csak két külön lakásban, fizikailag nem megterhelő, nincs is lebénulva szerencsére, csak nagyon gyenge, inkább idegileg készít ki. Akármennyire az anyukám, inkább kötelességből segítek, bár nagyon szeretem őt. De az ő hibájából került ide, miért kell nekem ezzel minden nap foglalkozni, a férjemnek szintén, aggódunk, nehogy elessen, betörjön a feje, stb. Ő kereste a bajt, miért nem tudok önfeledten elmenni valahova pár napra úgy, hogy nem kell megszervezni, hogy legyen, aki pár óránként ránéz, nem-e tört be a feje, nincs-e rosszul, nem esett-e el, csinál neki vacsit, figyel a kutyára stb. Még akkor is ezzel foglalkozunk, mikor nem vagyunk otthon. És még csak 46 éves lesz nyáron :( Ez megy 2 éve. Anyagilag egyelőre nem szorulnak ránk, mert a párja dolgozik, de nyilván anyu rokkantnyugdíja nem túl sok. Amikor tudtam, gyógyszereket megvettem. Ennyi.

Apukám most dolgozik, de nagyon beteg fizikailag, fáj mindene. Jóval kevesebbet keres, mint eddig, a házat alig bírja fenntartani, öcsém most nem dolgozik, illetve nem bejelentett mhelye van, a válása után visszaköltözött apuhoz. Aggódom, hogy mi lesz velük, de nem tudok többet segíteni, mint maximum néha megveszem a gyógyszert, ha szükség van rá, vagy karácsonykor nem én megyek, hanem ők jönnek, és én főzök.

Én azt gondolom, hogy ha anyagilag futja, akkor a gyereknek kötelessége segíteni, de nem eltartani a szülőt.

Normális esetben igen. Szerencsére arról nem tudok nyilatkozni, milyen megalázott, vert, zaklatott gyereknek lenni, de az ilyenek szerintem próbálnak is minél messzebb kerülni a szülőktől, és már teljesen máshol élnek, és a kapcsolatot sem tartják talán, mire a szülő megöregszik. Mindenesetre nekem nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha nem segítenék nekik.

Az én Nagymamám 23 évig ápolta a Dédnagymamámat, aki egy stroke miatt csak lassabban tudott mozogni, először bottal, járókerettel, utána teljesen ágyhoz lett kötve... Mindent megtett érte, amit lehetett, a halálos ágyán is végig mellette volt... Az ő példájukat látva elképzelni sem tudnám, hogy máshogy csináljam.

Nem kötelessége. Ha őt szerették a szülei, amikor ő volt tehetetlen és kicsi, és segítségre szoruló, ha őt támogatták, ha őt szeretetben nevelték fel, akkor úgyis támogatni fogja magától is a szüleit.

Ha pedig nem, akkor semmi joga nincsen az önző szüleinek ahhoz, hogy bármiféle támogatást remélhesen. Nem elég, hogy nem adott annak idején, amikor kellett volna, de még van képe követelőzni vénségére.

A nagyapám ezt úgy mondta, hogy "ha öregkorodban hűsölni akarsz, akkor még fiatalkorodban ültesd el a fádat".

Ez egy nagyon húzós kérdés. Ebbe még bele kell azt is számolni, hogy ha az én szüleimen kell segíteni, de én párkapcsolatban élek, mit szól hozzá a párom. És mi van akkor, ha az én szüleimnek és a párom szüleinek is kell segíteni? Persze segítesz (normál szülőkre gondolok), mert nem hagyod éhen halni őket, de benned lesz a tüske, hogy évekig segíted őket és nem jutsz előre. Mi van, ha 80-90 évig élnek, és 50 éves koruktól kezdve segítségre szorulnak...ezt nevezem én szívásnak.

Segíteném őket, ameddig lehet, de az biztos, hogy haragudnék a helyzetre. Cserébe viszont elvárnám, hogy érdemesek legyenek rá. Ha mondjuk magunkhoz kellene vennünk a szülőket, akkor nekik meg kell próbálni valahogy segíteni. Vigyáznak a gyerekre, besegítenek egy kicsit a főzésbe, ház körüli dolgokba.