Tényleg én vagyok a rossz, amiért nem akarom befogadni a munkanélküli anyámat és testvéremet?

Sajnos sosem voltam jóban a családommal, mert eléggé eltérő a természetünk. Anyám és húgom tipikus rosszindulatú, agresszív, öntelt emberek, akik mindenbe belekötnek, mindennek úgy kell lennie, ahogy ők akarják, minden apró ellenvetését bosszút állnak. A reakciójuk mindenre az, hogy ők márpedig nem alkalmazkodnak senkihez, ez van és mindenkinek hozzájuk kell alkalmazkodni.

Nos, eléggé elcseszték a gyerekkoromat ezzel a viselkedéssel (anno tiniként már közel jártam az öngyilkossághoz), szinte idegbeteg lettem, mire sikerült végre elkerülni otthonról.

Azóta helyrerázódtam, és keményen megdolgoztam azért, ahol most tartok az életben. Nagy ház, vállalkozás, szép család, pénz - amit szívesen megosztok olyan emberekkel, akiket szeretek. Ők nem azok, igaz a kapcsolatot sem nagyon tartjuk, általában a nagyobb családi rendezvényeken találkozunk.

Most kiderült, hogy anyámnak valószínűleg meg fog szűnni a munkahelye, mivel csak egy érettségije van, elképzelni sem lehet, vajon mikor szerez megint munkát. A húgom szintén munkanélküli, vele él még.

A család legutóbb elkezdte tervezgetni, hogy ha esetleg nem tudna elhelyezkedni, akkor én magamhoz vehetném őket vagy fizethetném a kiadásaikat. Merthát csak én vagyok a gyereke/testvére, az én kötelességem lenne mindez.

Finoman közöltem, hogy én nem szeretnék hozzájárulni a dolgokhoz, mert mindenki azt kapja vissza, amit másoknak adott... gondolhatjátok, hogy mi volt erre a reakció.

Mi a véleményetek?