Ti büszkék lennék a gyermeketekre, ha orvosi egyetemre járna?

Nem örülnék neki, mert tudom, mivel jár. Büszke lennék, mert akármit is csinál, büszke leszek rá. De az orvosi egyetem csak azoknak a fejében a non plus ultra, akik nem tudják, milyen egy orvos élete (egy jó! orvosé). Nagyon sokat követelő hivatás, éjszakák, kihagyott családi ünnepek, túlterheltség, kimerülés, stb. Nem kívánom ezt a gyerekemnek, de az ő élete. Még nem tartunk pályaválasztásnál, ha orvos akar lenni, legyen. De jobban örülnék, ha családbarát foglalkozása lenne, és az életének hangsúlyos pontjai rendben lennének.

Takkor is buszke lennek ra ha fodrasznak tanulna a buszkeseg nem szakma fuggo.

Csak akkor, ha orvosnak való, ha ezt ő választotta, ha szerei a jövendő szakmáját. Egyébként nem.

Én orvosira járok. Ès most már büszkék rám a szüleim. De nem azért, mert hú, orvosi, hanem mert kiderült, hogy kvázi erre születtem, jól megy és nagyon szeretem.

Nem hiszem, hogy sokat számítana, hogy pont az orvosit végzi el, ugyanúgy büszke lennék rá, ha bármilyen más szakmában jól teljesítene, vagy elvégezni az általa kiválasztott szakot. Szóval tőlem lehetne bármilyen tisztességes munkája, ha azt jól végzi és fejlődik benne.

Arra lennék büszke,ha tudná mit szeretne csinálni felnőttként és képes lenne ezért küzdeni.

“30-at ügyeltem éjszaka egy hónapban.” Ezt akarjátok? Mert ez is a része (vagy az lehet). Mindenesetre nagyra becsülöm, aki TÉNYLEG gyógyítja/menti betegeket (nemcsak gyogyszerfeliro). De ugyanígy nagyra lehet becsülni az emberekért dolgozó jogászokat (biro/ügyész/ugyved/közjegyző/jogtanácsos/közszolgálatban dolgozó jogasz/jogtudós); mérnököket stb. Itt Magyarországon hihetetlen testi (elhízás, szívbetegségek, rak) és lelki problémák (melyről jövő zsigeri rosszindulat, primitív aluledukaltsag) léteznek. A 90% testi-, szellemi-, és lelki roncs.