Csalódtatok édesanyátokban valaha?

Sokszor csalódtam benne, de harag nincsen bennem és nem olyan dolgok amiket nem tudtam vagy ne tudnék megbocsájtani neki. Ahogyan felnőttem, rájöttem, hogy tulajdonképpen önző ember (nem feltétlenül velem, a családdal szemben). Leginkább a saját érdekeit nézi, még ha át is kell gázolnia ezért más embereken. Abszolút nem megértő és empatikus. Rájöttem, hogy valahol blokkolva vagyok érzelmileg, pl. amikor meghalt az egyik barátnőm apukája, észrevettem, hogy fogalmam sincs mit mondgatnék neki, vagy hogy hogyan is kellene reagálnom. -> Azért, mert amikor haláleset történt a családban és még kisgyerek voltam, sosem ült le velem beszélgetni, vagy magyarázta meg, hogy mi is történt, miért (ahogyan egy gyerekkel esetleg el kellene beszélgetni.) Családon belül sosem mondjuk ki egymásnak, hogy "Szeretlek", nincsen spontán ölelés sem, ez is azért, mert ő sosem mondta ki a gyerekeinek, a szülők sosem mutatták ki az egymás iránti szeretetet úgy ahogyan azt kellett volna. Nem is tudom, hogy mikor mondtam ki neki utoljára, hogy szeretem (pedig így van), mert nehezemre esik, és mert nálunk ez nem "szokás". Mindig azt gondolja, hogy mindenkinél többet tud mindenről, minden helyzetben neki van igaza. Kicsit mintha álomvilágban élne, és ha valakinek problémája van, rögtön közbelép, adja a tanácsokat, úgy gondolja, hogy csak az a helyes út, ami ő gondol. Ha pedig valaki nem így cselekszik, akkor vérig van sértődve. Azt gondolja, hogy csak neki lehetnek problémái, ha esetleg beszélgetni próbálok vele és elmesélem neki a gondjaim, akkor látom rajta, hogy abszolút nem foglalkoztatja, és semmiségnek veszi, nem vesz komolyan. (Mert csak is neki lehetnek gondjai.) Érzelmileg, lelkileg hajlamos zsarolni az embert, hogy az ő akarata teljesüljön. És ami a legjobban fáj/fájt, hogy édesapám sokáig verte őt is, és minket is (engem és a testvéreimet), egészen kiskorunktól kezdve, míg nem 16-17 évesek lettünk, de ő nem tett semmit, nem lépett, nem próbált egy jobb életet/gyerekkort biztosítani nekünk, hanem elnézte a bántalmazást és a sok szenvedést amit kaptunk. (mert a saját érdekeit nézte, és félt lépni, változtatni.) Hogy haragszom-e rá? Nem, elfogadtam, hogy ő ilyen, nem tudhatom, hogy ő miért lett ilyen, de azt tudom, hogy én megpróbálok más anya lenni mint ő. Alapvetően jó ember, és segítőkész is tud lenni, de nagyon sok negatív dolog jutott eszembe róla a kérdésről, ami gondolom nem véletlen. Ezeket a dolgokat amiket gondolok róla, sosem fogja megtudni, mert nem akarok neki fájdalmat okozni...

Bocsi, hogy hosszú lett, de jó volt ezeket kiírnom magamból. :)

08:28 én sztorim is hasonló.

A legdurvább viszont az volt, amikor sírtam anyának, hogy nem akarom, hogy apa meghaljon, ő meg tök nyugodtan, már-már boldogan mondogatta, hogy "hát pedig meg fog!". Aztán kiderült, hogy szó sem volt ilyenről, az orvosok is pislogtak mikor kiderült mit híresztel anyám. Rosszul nézett ki apa nagyon, de ha valaki akkor ő pontosan tudta, hogy valójában mi a helyzet vele.

Mesélhetnék még, de nem akarom nagyon konkretizálni az esetet.

Folyamatosan. Magának mindent megvesz, állandóan vásárol, pedig csomó hitele van.

Mindig én vagyok a rossz, ha vmit nem csinálok meg rögtön, és egyáltalán nem érdeklem, mit csinálok, nincs tekintettel senkire, hajnali 2-kor hazaért, bevágta az ajtót, természetesen felébredtem, és nem zavartatta magát.

Arra sem büszke, hogy jól érettségiztem (amellett, hogy 40 órát dolgoztam május végétől, tehát végig a szóbelire tanulás idején) és azóta is, folyamatosan, volt, hogy más munkát is bevállaltam (éjszaka, illetve hétvégén).

Nehéz, de részben emiatt megyek ki külföldre dolgozni, mert barátom ott él, tehát van kapcsolatom kint, nagyon remélem, hogy jó lesz, mert sikerülnie kell, olyan nincs, hogy ne sikerüljön munkát találnom :)