Huszonévesen elvártátok a szüleitektől hogy ruházzanak benneteket?
Úgy értve hogy akkor ha nem volt éppen munkátok és még otthon laktatok.
Unokatestvéremmel egy idősek vagyunk, mindketten munkanélküliek. De mégis annyira más a kettőnk élete: én folyamatosan munkát keresek, nyelvet tanulok és igyekszem képezni magam hogy a tudásom ne vesszen el. A szüleimtől nem igazán kapok pénzt, néha a nagypapámtól kapok mikor segítek neki, ebből fedezem a felmerülő vizsgáimat.
Az unokatesóm viszont bevallottan nem keres munkát (a szüleinek azt mondja hogy nem talál, bár az nem tudom hogy nem tűnt fel nekik hogy az évek alatt a lányukat egy interjúra sem hívták be) és mindent megkap, amit csak akar. Ruhákat, ékszereket kozmetikumokat... mindent ki tud hízelegni az apjától. És közben otthon lustul semmit se csinál, én meg ha van lehetőség alkalmi munkákat vállalok a környéken.
És mindezek ellenére nekem van rossz érzésem hogy bánt hogy én nem kaphatok új dolgokat, ruhákat.
Hogy győzzem le ezt az érzést? Olyan rossz hogy olyannak áll a világ aki a kisujját sem mozdítja. Még annak tudatában is hogy úgy néz ki hogy az erőfeszítéseimnek lesz eredménye, a láthatáron nekem már felbukkant egy állandó munkahely, már csak egy teszt van hátra.
Nektek milyen volt az otthoni életetek munkanélküliként?
válasza:Őszintén, ez most mire volt jó?
Az égegyadta világon semmi közöd hozzá.
Fogjad szépen magad, koncentrálj arra a láthatáron levő állandó munkahelyre és ne arra, hogy hogy él az unokatesód és a szülei!
A kérdésed alapján egy gonosz, rosszindulatú, minden lében kanál embernek tűnsz.
Kicsit fogd vissza magad, mert az ilyeneket egy munkahelyen sem szeretik.
válasza:23 éves egyetemista vagyok, itthon élek, bejárós vagyok. Idén végzek, az eddigi 3 évben mindig úgy tanultam, hogy legyen ösztöndíjam, hiszen lehet csak 20-25 ezer forint, de az éppen elég arra, hogy az ilyen jellegű saját szükségleteimet fedezzem.
Sosem voltam ruhamániás, de utálom ha csak egy hordható nadrágom van, ami ha éppen mosásban van, akkor ott állok egy szál bugyiban reggel, hogy na akkor most mit is húzzak... Azt viszont már gáznak éreztem, hogy odamenjek anyuhoz és kérjek rá pénzt. Megoldom magamnak.
Sokszor van olyan, hogy együtt megyünk vásárolni és megtetszik valami, ilyenkor mindig felajánlom, hogy kifizetem én, de általában az a válasz, hogy eszembe se jusson, megkapom. Pl. mostanában kilyukadt a cipőm talpa és nem vettem észre. Egyik nap suliba menet esett az eső, tocsogott a cipőmben a víz mire beértem, szóltam is anyunak, hogy délután eljöhetne velem újat nézni (utálok egyedül vásárolni), mert ez így nem lesz jó. Azonnal ugrott, hogy igen, menjünk, nehogy felfázzak és szó nélkül ki is fizette, nem engedte, hogy én vegyem meg.
Azt mondja amíg megtehetik, hogy legalább az alapvető szükségleteimet kielégítsék, addig én csak gyűjtögessem a pénzemet, jól fog az majd még jönni.
Én ezért hálás vagyok és örülök, hogy ilyen szüleim vannak. Rengeteget tanultam tőlük, nagyon szeretem őket. Most még nekem van szükségem rájuk, de eljön az az idő, hogy nekik lesz majd szükségük rám. Én sem fogok tőlük sajnálni egy pár cipőt, vagy egy tábla csokit, ha szükségük van rá, avagy megkívánják!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!