Normális, ahogy anyukám kezel engem? Én ezt nem tudom megoldani.

Akinek van ideje és türelme, elolvashatja, nem egy egyszerű dolog. Kicsit szégyellem is, hogy ide kiírom, de nem tudok jobbat.

Igazából azt sem tudom, hogy kéne kezdeni. Egy fiatal lány vagyok, 19 múltam. Valahogy úgy érzem, engem sokkal jobban korlátoz a családom, mint a többi, velem hasonló korú fiatal gyereket és ez elég nagy nehézségeket okoz nekem... le is írom a problémát: míg mások már fiatalabban is elmehettek hosszabb időre barátokkal (akár több napra kirándulni), egymásnál alvól bulikra, most meg aztán végképp, sőt a baráttal/barátnővel való együttalvás is működik, nálam egyik sem ezek közül. Egyszerűen nem tartják normálisnak.

Kezdjük ott, hogy elég nagy elvárások vannak a családban. Egész életemben a jó erkölcsre, illedelmességre, szorgalomra neveltek, úgy hiszem, sikeresen. Ki is tűzték nekem a nagy életcélt, egy olyan szakmát, amihez nagyon sokat kell tanulni és nem is egyszerű bekerülni az egyetemre. Elsős gimista korom óta tudatosan készültem rá és agyonszorongtam magam miatta (pedig végig a legjobb tanuló voltam, versenyeztem is, stb.), de elsőre be is kekerültem, 478 ponttal az 500-ból (nem elírás!), és azon vagyok minden energiámmal, hogy sikerüljön is és olyan jó szakember legyek, mint a szüleim. Emellett a viselkedésemre is nagyon vigyázok, nem akarom, hogy bármiféle rossz híre legyen a szüleimnek miattam. Tudom, hogy mennyire presztizskérdés az, hogy az embernek milyen a gyereke. Nagyon tisztelem mindkettőjüket, és tudom, hogy nélkülük sehol sem lennék most sem, és nem jutnék sehová... tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon kevés gyereknek adatik meg, nagyon szerencsés vagyok ebből a szempontból. És éppen ezért nem merek vitába szállni velük! Főleg édesanyám a probléma forrása és a mamám, aki az ő anyukája és velünk lakik. A mamának elég nehéz élete volt fiatalon, teljesen ki volt szolgáltatva a családnak, nagyon rossz élete volt, elég gyakran ki is bukik nekem szegénykém, hogy gyűlöl mindenkit, és hasonlók :( És gondolhatjátok, hogy ez anyura is átragadt az évek során. Egyébként nagyon függnek egymástól, egyfolytában "agyalják" egymást, mindig lesik, mit csinál a másik, stb., mitha anyám még mindig 15 éves kislány lenne, úgy vigyáz rá a nagyanyám még mindig, van, hogy azért indulunk el valahonnan előbb, hogy "ne kapjunk ki a mamától". 16 évesen volt egy barátom (mondjuk elég rövid ideig), emiatt meg is kaptam a mamámtól, hogy egy k*va vagyok, hogy ennyi idősen barátom van... és engem is folyton les, hogy hol vagyok, mit csinálok. Tudom, hogy félt, de ez már az agyamra megy... Aztán tavaly összejöttem egy nálam 4,5 évvel idősebb fiúval, akivel azóta másfél éve együtt vagyunk, töretlenül szeretem, hihetetlen, mennyire művelt, illedelmes, céltudatos, úgy érzem, rengeteget épültem mellette és támogat abban, hogy sikerüljön minden tervem... tudom, hogy ennyi idősen bármi lehet még az emberrel, de én akkor sem akarom, hogy elveszítsem őt, pedig most már nagyon a végét járja a türelme és az enyém is. Másfél évig nem volt nálunk egyszer sem (pedig közel van az albija), nem mertem hazahozni - egyébként ismerik a szüleim és szeretik is nagyon. Mindig eltervezzük, hogy nyáron jövök hozzájuk, meg egyszer-egyszer nála alszom és mindig keresztbe húz anyum... :/ Mert hogy ő ilyet meg sem mert volna kérdezni az anyjától, és ez nem normális dolog, állítsam le magam, mert tönkreteszem az életemet, elértéktelenedik az életem és 40 évesen ott fogok ülni egydül, depressziósan és gyászolni magamat. Idén végre sikerült eljutnom a barátomékhoz, 4 napra falura, de így is a többszörösét terveztük az együtt töltött időnek, ami persze nem valósult meg. És utána megkaptam, hogy megbánta, hogy elengedett, mert úgy érzi, eladta a gyerekét. És előtte kikötötte, hogy nehogy egy szobában merészeljek aludni vele, mert ilyet nem lehet. Amikor ezeket mesélem hozzám hasonló beállítottságú barátnőimnek, akkor szóhoz sem jutnak, hogy az én anyám miért gondolkozik így. Nekem az a bajom, hogy nem tudom megvitatni vele a dolgokat! Akárhányszor elmegyek akár egy pár órára is, gyomorgörcsök közepette mondom neki, hogy elmegyek, mert tudom, agyon idegeli magát miatta. Ha meg aztán "ottalvósdiról" van szó, akkor főleg, mondom neki, hogy el szeretnék menni, az a válasz, hogy állítsam le magamat, ilyen nincs. És nem tudom vele megértetni, hogy mi nem kiéljük magunkat egymáson, hanem kikapcsolódunk ilyenkor, filmezünk, beszélgetünk, zenét hallgatunk, esetleg főzünk... Egyszerűen leblokkolok, semmi ész érv nem jut az eszembe ellene, még ha előtte át is gondolom, mit fogok mondani, csak ülök némán, lehajtott fejjel, közben kerülget a hányinger és az egészből nem lesz semmi, maradok otthon a fenekemen, és csak nő a feszültség a barátom és köztem... De tényleg, ebben mi a rossz és erkölcstelen? Miért értéktelenedne el az életem ettől? Főleg, mikor azon vagyok, hogy méltó utódjuk legyek, ha már egyetlen gyereket adott nekik az élet... Az, akinek havonta van új pasija és hagyja magát mindegyikkel "megizélni", na az tényleg nem normális, de az sem tartom annak, aki fel-alá bulizik, nem alussza ki magát és a könnyebb utat választja ahelyett, hogy inkább a jövőjét építené... Nem tudom, érthető-e, amire gondolok. És nekem nem az a bajom, hogy most hűűdeszerelmes vagyok, és hisztizek, hanem az, hogy ha ezt egy kifejezetten értelmes és türelmes fiú sem bírja (teljesen érthetően), akkor más sem fogja. Egyébként apummal nincsenek ilyen gondok, vele meg lehet beszélni mindent, ő lazább is, és egyébként totál kattantnak és begyöpösödöttnek tartja anyumat. És igaza van, ő nem azért dolgozik, hogy élhessen, hanem azért él, hogy dolgozhasson.

Valaki,ötlet...? Most komolyan... el fogok menni pszichológushoz, mert én ezt már nem bírom. Komolyan nem. Ha tudnék veszekedni, akkor bírnám, de nem megy. Néha felemelem a hangomat, amikor kapok valami feladatot és türelmetlen velem, akkor megmondom, hogy "jó, várj már egy kicsit, nem tudom kapkodva megcsinálni", vagy ha rám szól, hogy ezt és ezt csináljam meg, amikor pontosan azon vagyok és látja is, de már csak azért is rám szól.

Köszönöm annak, aki végig olvasta, de tényleg! Minden építő jellegű választ fogadok, és előre is köszönöm!