Kezdőoldal » Családi kapcsolatok » Szülő-gyermek kapcsolat » Normális, ahogy anyukám kezel...

Normális, ahogy anyukám kezel engem? Én ezt nem tudom megoldani.

Figyelt kérdés

Akinek van ideje és türelme, elolvashatja, nem egy egyszerű dolog. Kicsit szégyellem is, hogy ide kiírom, de nem tudok jobbat.

Igazából azt sem tudom, hogy kéne kezdeni. Egy fiatal lány vagyok, 19 múltam. Valahogy úgy érzem, engem sokkal jobban korlátoz a családom, mint a többi, velem hasonló korú fiatal gyereket és ez elég nagy nehézségeket okoz nekem... le is írom a problémát: míg mások már fiatalabban is elmehettek hosszabb időre barátokkal (akár több napra kirándulni), egymásnál alvól bulikra, most meg aztán végképp, sőt a baráttal/barátnővel való együttalvás is működik, nálam egyik sem ezek közül. Egyszerűen nem tartják normálisnak.

Kezdjük ott, hogy elég nagy elvárások vannak a családban. Egész életemben a jó erkölcsre, illedelmességre, szorgalomra neveltek, úgy hiszem, sikeresen. Ki is tűzték nekem a nagy életcélt, egy olyan szakmát, amihez nagyon sokat kell tanulni és nem is egyszerű bekerülni az egyetemre. Elsős gimista korom óta tudatosan készültem rá és agyonszorongtam magam miatta (pedig végig a legjobb tanuló voltam, versenyeztem is, stb.), de elsőre be is kekerültem, 478 ponttal az 500-ból (nem elírás!), és azon vagyok minden energiámmal, hogy sikerüljön is és olyan jó szakember legyek, mint a szüleim. Emellett a viselkedésemre is nagyon vigyázok, nem akarom, hogy bármiféle rossz híre legyen a szüleimnek miattam. Tudom, hogy mennyire presztizskérdés az, hogy az embernek milyen a gyereke. Nagyon tisztelem mindkettőjüket, és tudom, hogy nélkülük sehol sem lennék most sem, és nem jutnék sehová... tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon kevés gyereknek adatik meg, nagyon szerencsés vagyok ebből a szempontból. És éppen ezért nem merek vitába szállni velük! Főleg édesanyám a probléma forrása és a mamám, aki az ő anyukája és velünk lakik. A mamának elég nehéz élete volt fiatalon, teljesen ki volt szolgáltatva a családnak, nagyon rossz élete volt, elég gyakran ki is bukik nekem szegénykém, hogy gyűlöl mindenkit, és hasonlók :( És gondolhatjátok, hogy ez anyura is átragadt az évek során. Egyébként nagyon függnek egymástól, egyfolytában "agyalják" egymást, mindig lesik, mit csinál a másik, stb., mitha anyám még mindig 15 éves kislány lenne, úgy vigyáz rá a nagyanyám még mindig, van, hogy azért indulunk el valahonnan előbb, hogy "ne kapjunk ki a mamától". 16 évesen volt egy barátom (mondjuk elég rövid ideig), emiatt meg is kaptam a mamámtól, hogy egy k*va vagyok, hogy ennyi idősen barátom van... és engem is folyton les, hogy hol vagyok, mit csinálok. Tudom, hogy félt, de ez már az agyamra megy... Aztán tavaly összejöttem egy nálam 4,5 évvel idősebb fiúval, akivel azóta másfél éve együtt vagyunk, töretlenül szeretem, hihetetlen, mennyire művelt, illedelmes, céltudatos, úgy érzem, rengeteget épültem mellette és támogat abban, hogy sikerüljön minden tervem... tudom, hogy ennyi idősen bármi lehet még az emberrel, de én akkor sem akarom, hogy elveszítsem őt, pedig most már nagyon a végét járja a türelme és az enyém is. Másfél évig nem volt nálunk egyszer sem (pedig közel van az albija), nem mertem hazahozni - egyébként ismerik a szüleim és szeretik is nagyon. Mindig eltervezzük, hogy nyáron jövök hozzájuk, meg egyszer-egyszer nála alszom és mindig keresztbe húz anyum... :/ Mert hogy ő ilyet meg sem mert volna kérdezni az anyjától, és ez nem normális dolog, állítsam le magam, mert tönkreteszem az életemet, elértéktelenedik az életem és 40 évesen ott fogok ülni egydül, depressziósan és gyászolni magamat. Idén végre sikerült eljutnom a barátomékhoz, 4 napra falura, de így is a többszörösét terveztük az együtt töltött időnek, ami persze nem valósult meg. És utána megkaptam, hogy megbánta, hogy elengedett, mert úgy érzi, eladta a gyerekét. És előtte kikötötte, hogy nehogy egy szobában merészeljek aludni vele, mert ilyet nem lehet. Amikor ezeket mesélem hozzám hasonló beállítottságú barátnőimnek, akkor szóhoz sem jutnak, hogy az én anyám miért gondolkozik így. Nekem az a bajom, hogy nem tudom megvitatni vele a dolgokat! Akárhányszor elmegyek akár egy pár órára is, gyomorgörcsök közepette mondom neki, hogy elmegyek, mert tudom, agyon idegeli magát miatta. Ha meg aztán "ottalvósdiról" van szó, akkor főleg, mondom neki, hogy el szeretnék menni, az a válasz, hogy állítsam le magamat, ilyen nincs. És nem tudom vele megértetni, hogy mi nem kiéljük magunkat egymáson, hanem kikapcsolódunk ilyenkor, filmezünk, beszélgetünk, zenét hallgatunk, esetleg főzünk... Egyszerűen leblokkolok, semmi ész érv nem jut az eszembe ellene, még ha előtte át is gondolom, mit fogok mondani, csak ülök némán, lehajtott fejjel, közben kerülget a hányinger és az egészből nem lesz semmi, maradok otthon a fenekemen, és csak nő a feszültség a barátom és köztem... De tényleg, ebben mi a rossz és erkölcstelen? Miért értéktelenedne el az életem ettől? Főleg, mikor azon vagyok, hogy méltó utódjuk legyek, ha már egyetlen gyereket adott nekik az élet... Az, akinek havonta van új pasija és hagyja magát mindegyikkel "megizélni", na az tényleg nem normális, de az sem tartom annak, aki fel-alá bulizik, nem alussza ki magát és a könnyebb utat választja ahelyett, hogy inkább a jövőjét építené... Nem tudom, érthető-e, amire gondolok. És nekem nem az a bajom, hogy most hűűdeszerelmes vagyok, és hisztizek, hanem az, hogy ha ezt egy kifejezetten értelmes és türelmes fiú sem bírja (teljesen érthetően), akkor más sem fogja. Egyébként apummal nincsenek ilyen gondok, vele meg lehet beszélni mindent, ő lazább is, és egyébként totál kattantnak és begyöpösödöttnek tartja anyumat. És igaza van, ő nem azért dolgozik, hogy élhessen, hanem azért él, hogy dolgozhasson.

Valaki,ötlet...? Most komolyan... el fogok menni pszichológushoz, mert én ezt már nem bírom. Komolyan nem. Ha tudnék veszekedni, akkor bírnám, de nem megy. Néha felemelem a hangomat, amikor kapok valami feladatot és türelmetlen velem, akkor megmondom, hogy "jó, várj már egy kicsit, nem tudom kapkodva megcsinálni", vagy ha rám szól, hogy ezt és ezt csináljam meg, amikor pontosan azon vagyok és látja is, de már csak azért is rám szól.

Köszönöm annak, aki végig olvasta, de tényleg! Minden építő jellegű választ fogadok, és előre is köszönöm!


2013. szept. 5. 20:39
1 2
 1/18 anonim ***** válasza:
92%
Én szívem szerint elolvastatnám anyukáddal ezt az egészet amit írtál! Szerintem Te nagyon nagy bajban vagy anyukádnak köszönhetően!Pont ő intézi Neked a 40 évesen depressziós,gyógyszerfüggő,testi nyavajáktól szenvedő jövőbeli énedet! Apukád segítségével azt hiszem épp itt az ideje helyre tenni anyukát! Köszönd meg neki az eddigi gondoskodást,és azt,hogy lerakta nevelésed során az erkölcsi alapokat ami biztosítja,hogy rendes ember lesz belőled,de itt és most fejezze be a nevelést,mert túllőtt a célon és most már több kárt csinál mint hasznot! Egy szeretetteljes hidegzuhanyt neki,aztán utazz el a pasiddal két hétre! Addigra vagy apuddal vagy egyedül átgondolja az egészet és vagy új alapokra fektetitek a kapcsolatotokat mint felnőtt emberek vagy viszlát!
2013. szept. 5. 21:00
Hasznos számodra ez a válasz?
 2/18 anonim ***** válasza:
83%

felnott vagy, nem kell engedely a programjaidhoz, mivel otthon laksz, illik kozolni, de nem muszaj

amugy, mi az, hogy kituztek neked egy szakmat? miert nem azt csinalod/tanulod, amit szeretnel?

2013. szept. 5. 21:04
Hasznos számodra ez a válasz?
 3/18 anonim ***** válasza:
89%

Hozd fel példának nagymamád életét, hogy mindig ki volt szolgáltatva a családjának, aztán milyen megkeseredett ember lett belőle.

Te ugyanígy ki vagy szolgáltatva. Mondd meg neki, hogy nem akarsz olyanná válni, mint a nagyi.

2013. szept. 5. 21:06
Hasznos számodra ez a válasz?
 4/18 A kérdező kommentje:

Köszönöm a választ, csak tudod, az a baj, hogy nagyon függök anyumtól, mert nagyon-nagyon szeretem őt, hozzá nőttem... hiába hajtott éveken keresztül engem, nagyon sokat is biztatott, és tudom, hogy nagyon büszke rám, és én is rá, de annyira kényszeres, hogy már én nem bírom nézni néha :( És az a legnagyobb baj, hogy egy ismerősön kívül senkije nincs, aki mellett lelkileg feltöltődhetne, csak ő van (róla nem beszélnék), meg én. Egyébként nagyon jól el szoktunk lenni, ha nem fáradt és jó kedve van, szívatjuk egymást minden hülyeséggel, van, hogy könnyfakadásig nevetünk, annyira belelendülünk a viccelődésbe. Van bennem valami ehhez kapcsolódó hatalmas gátlás, amit nem tudok feloldani :( Néha azt kívánom, bárcsak fiú lennék, de leginkább egy idősebb tesó kéne nekem. Apu sem tud vele mit kezdeni amúgy, ő túl türelmes és önálló életet élő, ő mindig elengedne bárhová, mert tudja, hogy már nem tud a személyiségemen változtatni, helyette bízik a nevelésében, és tudja, nem fogok hülyeséget csinálni.

Ami meg a megköszönést illeti, én nem tudnám egy köszönömmel elintézni ezt... :/ Ez annál ezerszer mélyebb dolog :/

2013. szept. 5. 21:09
 5/18 A kérdező kommentje:

Második: igen, mindenki ezt mondja, de valahogy ezt mégsem így kezeljük. És azért, mert ők kvázi "kitapostak" nekem egy utat, onnan már biztos megélhetés, minden, tényleg csak meg kell tanulnom a szakmát. Meg egyébként is, ezzel az érdeklődési körrel nem találnék jobbat, legalábbis itthon tuti nem. Egyébként közben megjött a kedvem hozzá, de ez lényegtelen.

Harmadik: ebben valóban van valami, csak ezt ő nem kiszolgáltatásnak szánja, ergo innen bukott a dolog.

Hozzátenném: a párommal (így inkább szeretem hívni) komoly terveim vannak... annyit épültem mellette, hogy én nem tudnám őt elveszíteni, nem tudom, hogy miben találhatnék jobb társat, de igazság szerint nem is kéne jobb Nála. De ez gondolom, egyértelmű volt a leírásból.

2013. szept. 5. 21:18
 6/18 anonim ***** válasza:
76%

Vegyél egy csokor virágot.

Köszönd meg, hogy felneveld.

Közöld vele kedvesen, hogy most pedig elmész a barátoddal hétvégére, és amúgy rendszeresen együtt lesztek, sőt, sokszor nála alszol.

Megpuszilod, fogod az útitáskádat, és el.

a többit apád elintézi. fellocsolja a mamát, a nagymamát, és elsimítja a hullámokat.

:D

2013. szept. 5. 21:24
Hasznos számodra ez a válasz?
 7/18 anonim ***** válasza:
74%

Hát,szomorú az amit írsz,és érezni is a lelked szomorúságát.

Szerintem egy értékes,jól gondolkodó lány vagy.Nem benned van a hiba.De a helyzetet azt neked kell megtanulnod kezelned,és az anyukádhoz is valahogy viszonyulnod kell.

Szerintem mindezt így ahogyan leírtad azért próbáld meg elmondani az apukádnak,mármint,hogy így boldogtalan vagy.Az egész probléma gyökerének én az anyukád és az ő anyja kapcsolatát látom.Anyukádnak is erős megfelelési kényszere van az anyja irányába,és ez öröklődött tovább,tehát neked is és úgy látom még az apukádnak is az van.Szóval az egész családi kapcsolatotokat ez a kényszer uralja.Ezt az ördögi kört, a családi mintát,csak komoly nagy munkával lehet áttörni.Javaslom,hogy tegyél ez ellen,mert így boldogtalan leszel.A barátodnak ezt elmondhatod és kérd a segítségét,a türelmét,és tartsatok ki.A pszichológust nagyon jó ötletnek tartom.Biztos vagyok benne,hogy ugyanezt mondja amit én írtam.Tőle folyamatos szakmai segítséget kapsz.

Amit leírtál magadról,biztos vagyok abban is hogy az értelem ,erő és kitartás megvan benned ahhoz,hogy átverekedd ezen magad.Tudod minden embernek van egy batyuja amit addig hord amíg le nem teszi.Szomorú,hogy a tiéd az anyukád.Minden jót.

2013. szept. 5. 21:26
Hasznos számodra ez a válasz?
 8/18 A kérdező kommentje:
Utolsó, nagyon szépen köszönöm, ez nagyon jól esett! Én is erre gondoltam egyébként és pont ugyanez a bajom, nem akarom, hogy az én gyerekem is így legyen velem, mert tudom, hogy én is hasonlóan nevelném, de idáig nem akarok jutni, ez többet árt, mint használ. Az egyetemen van pszichológiai tanácsadás, fel fogom keresni őket mihamarabb.
2013. szept. 5. 21:33
 9/18 anonim ***** válasza:
89%

A párkapcsolati részhez szólnék hozzá. Sürgősen találj valami megoldást, mert hiába a szerelem, ott fog hagyni. Ez így egy nagy szar, nem kapcsolat. Már bocs.


Úgy összességében pedig azt látom, hogy te nem a saját életed éled. Ők döntöttek el mindent helyetted, a saját szájuk ízére neveltek téged.

A valódi éned ott van belül, nagyon mélyen elnyomva... Gyakorlatilag semmit nem tudsz magadról és ez óriási nagy probléma.

2013. szept. 5. 21:54
Hasznos számodra ez a válasz?
 10/18 anonim ***** válasza:

ha nem állsz a sarkadra, akkor örök életedben ők fogják megszabni, hogy mit tehetsz. zsarnokságban, meg abban a félelemben élni, hogy "jaj, most akkor mi lesz ha..." nem élet, ezt te is tudod.

az erkölcsösség szerintem nem ott kezdődik, hogy mindentől tiltjuk a gyereket.

"Mert hogy ő ilyet meg sem mert volna kérdezni az anyjától, és ez nem normális dolog, állítsam le magam, mert tönkreteszem az életemet, elértéktelenedik az életem és 40 évesen ott fogok ülni egydül, depressziósan és gyászolni magamat. Idén végre sikerült eljutnom a barátomékhoz, 4 napra falura, de így is a többszörösét terveztük az együtt töltött időnek, ami persze nem valósult meg. És utána megkaptam, hogy megbánta, hogy elengedett, mert úgy érzi, eladta a gyerekét. És előtte kikötötte, hogy nehogy egy szobában merészeljek aludni vele, mert ilyet nem lehet."-ez nem normális szerintem ennyi idősen.

ha apukád lazább, akkor talán ő segíthetne ezen helyzet megoldásában. így nem leszel önálló. gyakorlatilag anyukád ugyanazt csinálja veled, mint anno vele az édesanyja, számára ez a "normális", hiszen neki sem szabadott ilyen dolgokat tennie.

ha eddig nem lázadtál, ideje lesz, mert ebből a helyzetből minél előbb ki kéne lépned. eddig mindenben eleget tettél, ideje, hogy a saját utadat járd, akár tetszik nekik akár nem.

2013. szept. 5. 22:06
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2

Kapcsolódó kérdések:




Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!