Te is úgy neveled vagy úgy fogod nevelni a gyereked ahogy a szüleid neveltek téged?

az alap elmélettel nem volt bajom, a megvalósítás néha sántított.

leszögezem szeretetből mindig a maximumot kaptam, ezt a példát szeretném továbbvinni.

mondjuk ott fogom kezdeni, hogy ameddig nem érzem magam érettnek rá, addig nem fogok csak a társadalmi meg családi elvárások miatt szülni.

a szükséges mennyiségű szigor meglesz, némi terelgetés is, de beleszólás nem. ha már a kezdetektől olyan alapokat adsz, amik sziklaszilárdak, akkor nem kell azon fogni a fejed, h milyen társaságba keveredett a gyerekem!? mert eszébe sem jut zűrös alakok közt mozogni, nem az lesz neki a szint.

a következetesség sem maradhat ki, ha kell inkább én szenvedek meg vele az elején, hogy később ő ne szenvedjen a hiányos nevelés miatt.

nem könnyű, ám annál szebb feladat.

Nem. Abszolút nem!

Az én gyerekeimből nem érzelmi roncs, idegbeteg, depressziós szörnyeteget akarok nevelni, hanem boldog, de a földön két lábon álló embert.

Az biztos, hogy nem fogom elkényeztetni őket, kicsit szigorú leszek, de csak amennyire kell, hogy megtanuljanak saját lábukon élni. Gyerekkorukban igyekszem mindent elkövetni, hogy tényleg legyen gyerekkoruk, és később ne érezzék azt, hogy mennyi mindenre nem volt lehetőségük. (mint én) Kamaszkorukban pedig igyekszem kicsit terelgetni őket, beszélgetni velük sokat, megtartani a jó viszonyt. Engedékeny leszek velük, de igyekszem távol tartani őket a káros szerektől, és a kijárási idő végét normális kereten belül szabom meg. Meg nem hagyom, hogy egész nap a gép előtt üljenek, de nem is tiltom őket.

Amúgy nekem olyanok a szüleim, hogy apám alkoholista, évek óta nem beszélünk. Érzelmileg folyamatosan bánt. Anyám meg baromi szigorú, még a legjobb barátnőmhöz sem enged át. Tökéletes páros...

17L

Amikor kicsi voltam, akkor jól neveltek, azt megtartanám. Az alapelv az volt, hogy mindenre megadják a lehetőséget, hogy próbáljam ki. Nagyon engedékenyen, szabadon neveltek. Persze ha rossz voltam, előfordult hogy elcsattant egy pofon, de mindig pontosan tudtam, hogy miért. És mindig meg lehettem győződve arról, hogy szeretnek és támogatnak. Szerintem nincs rosszabb annál, mint amikor egy szülő lelki terrorral "nevel" (pl. "ha ezt megteszed, anya nem fog szeretni").

Idősebb koromban már lettek problémáink, de ez inkább annak a számlájára írható, hogy megromlott a házasságuk, de "a gyerekek érdekében" nem váltak el. Így nagyon negatívan állnak mindenhez, ami csak azért baj, mert nekem nincs normális karrierutam, és valószínűleg nem is lesz. De én így jól érzem magam, sokkal izgalmasabb az életem. Na ezt úgy látom, nem tudják megemészteni. Emiatt valószínűleg az egész további életünkben sok vitánk lesz. Ezt biztosan nem így csinálom majd, ha gyerekem lesz.

Én is úgy nevelném a gyerekemet, ahogy a szüleim: akadályokat felállítani, megnevelni, meséket olvasni neki, sokat törődni vele, normálisan válaszolni a kérdésekre, nem pedig ilyenekre: azért nem lehet, mert nem lehet... csak!...

Normális ember lett belőlem. Mindig segítettem nekik önállóan a házimunkában. Udvarias és illedelmes vagyok.

Viszont van egy dolog, amit nem szeretnék átvenni anyutól: az összehasonlítás. Már gyerekként észrevették, hogy lány létemre a fiús dolgokat szerettem. Gyűlöltem a szoknyákat, a babákat, mindent, ami lányos. Anyu ezt nem tudta elfogadni, és ha meglátott egy másik kislányt, akkor úgy hasonlított össze, hogy: Nézd azt a kislányt, milyen csinos. Még fülbevalója is van. Te miért nem tudsz úgy öltözködni, mint ő?

Ez nagyon bántotta a lelkemet. Még iskolás koromban is ezt tette, nemcsak a külsőmmel. Gimis koromban volt egy pályázat, az ötödik helyezett lettem. Mindenki gratulált nekem, még anyu is. De aztán később meggondolta magát és ezt kérdezte: miért van az, hogy nem az első helyezett lettem? Aztán összehasonlított engem az egyik ismerősének a gyerekével, aki sokkal jobb jegyeket hozott haza. Én is jó tanuló voltam, de nem kitűnő. Viszont sosem buktam meg vagy kaptam ketteseket.

Ezért ezt a nevelés semmiképp nem szeretném átvenni.