Meghalt a kishúgom édesapja az éjjel. Féltesók vagyunk, anyai ágról, anyu nevel minket. A húgom még csak 12 éves. Hogy segítsek neki?

Sajnos erre nincs jó módszer. Egy ilyen hírt közölni nem lehet kíméletesen, akárhogy is mondjátok el, az egy hatalmas pofon lesz.

Én 11 éves voltam, amikor a hozzám nagyon közel álló nagybátyám ment el. Anyukám úgy ébresztett, hogy megsimogatta a hátamat és amikor magamhoz tértem elmondta, hogy elment, nem szenved többé (ő is kórházban volt előtte sokáig). Eltelt néhány óra mire egyáltalán felfogtam. Bár ez a tulajdonságom még mindig megvan, ha halálesetről szól valaki.

Mondjátok el neki, joga van tudni arról, hogy mi a helyzet, ne húzzátok. Sírja ki magát ma és holnap, ha kell maradjon otthon hétfőn is.

Legyetek mellette, hagyjátok, hogy kijöjjenek az érzelmei. Nem kell agyon pátyolgatni, de azért éreztessétek vele, hogy nagyon is átérzitek a dolgot és mellette vagytok. Ne mondogassátok neki, hogy ne sírjon, hagy sírjon csak annyit, amennyit jól esik neki.

Kicsit legyen most ő a középpontban, legyen a kedvenc kajája, este vigyél be neki egy tábla csokit, hogy gondoltad jól esne neki, egyétek meg közösen, ha kell aludj mellette, nézzetek meg egy filmet, vagy bármi amihez kedve van!

Részvétem nektek és majd írd meg hogy van a húgod!

Ha még eddig nem hunyt el más közeli hozzátartozója vagy távoli rokon akkor biztos hogy még nem fogja teljesen érteni a dolgot.

Lehet hogy le lesz törve meg minden de számítsatok arra hogy nem fogja ezt feldolgozni és úgy fog csinálni mintha nem is venne erről tudomást.

Én 10 évesen vesztettem el édesapámat egy balesetben halt meg.

Anyukám aznap este tudta meg hogy mi történt. Én akkor már aludtam és másnap reggel mondta meg hogy mi történt.

Én akkor teljesen nem tudtam felfogni a helyzetet, egyszerűen sírni sem tudtam, a temetésen is csak álltam mint egy darab fa és nem dolgoztam fel mi volt. Hetekkel később tudatosult bennem igazán hogy apám már nincs többet, és akkor kezdtem el teljesen összeomolni.

Voltam pszichológusnál is, meg anyám testvére nagyon sokat volt akkor mellettünk, nagyapám is szinte rengeteget foglalkozott velem akkor (apám apja).

nehéz volt feldolgozni, meg kiheverni de szerencsére 1-2 év alatt sikerült.

Amikor kimegyünk a temetőbe mindig elkap az érzés hogy már nincs többet, de így a mindennapokban már tudom élni rendesen az életem. Jól tanulok, érettségi jól megy, anyámnak van már egy barátja, aki a nevelő apám, nagyon jól megvagyok vele, szinte apámnak tekintem őt. De olyan ember mint amilyen az apám többet ne lesz.

Persze a húgoddal is ez lesz sajnos hogy sokáig nem fogja tudni hová tenni ezt, álljatok mellette maximálisan, ha problémája van hallgassátok végig, legyetek mellette, próbáljátok a gondolatait elterelni, elfoglalni valamivel, ha szükséges akkor beszéljetek egy pszichológussal is.

Őszinte részvétem!

Most 18 vagyok, 14 éves koromban halt meg apukám...

Nekem is ugyan ez volt...anyát hajnal 4kor hívták, elmondták mi történt a kórházban. Ő is szintén felébresztett, és én semmit se tettem. A temetésig, mintha...semmi se történt volna. Egyszerűen...még most se tudom miért nem sírtam akkor. Én többet vígasztaltam anyát, mint ő engem. Aztán elkezdődött az új suli, és akkor döbbentem rá, hogy milyen jó lenne apának ezeket az új dolgokat elmondani. Borzasztó volt az első sulis év, ki voltam...most is jó lenne az érettségis dolgokat elmesélni neki..szóval lehet a hugod se fogja fel mi a szitu, csak hónapokkal utána. Mindig legyetek mellette, engem mindig 'körülrajongtak' a családba..sokkal de sokkal könnyebb volt. A család sokkal többet ér, mint egy pszichológus...részvétem!

Szia

A mi családunkban is volt ilyen tragédia sajnos. Én 14 a hugom 12 éves volt. Huginak sajnos olyan nehezen ment a dolog ,hogy dilidokihoz kellett vinni aki beszélgetett vele és elég jól rendbe hozta a dolgokat.

Anyukánk aznap hajnalban megmondta amikor történt. Mindenki tudta ,hogy be fog következni ezért mondhatjuk ,hogy a család fel volt készűlve. Anya úgy adta elő ,hogy apa nincsen többé és nem fog soha visszajönni. Borzasztó nehéz volt ,de a család támogatásával sikerült túllépjünk rajta.

Arra a kérdésre ,hogy És hogy vagy? Azt kell válaszolni ,hogy Mit gondolsz hogy lennék? Erre magukba szállnak az emberek. Nekünk nagyon sok olyan hülye volt aki képes volt ezt megkérdezni.

Most csak egymásra számíthattok, minden jót nektek!

Első vagyok. Itt most jól látszik, hogy ahányan vagyunk, annyi féle reakció. Nekem anno a nagybátyám apám helyett is apám volt. Én felfogtam azonnal, amikor kimondta anyukám, hogy nincs többé. Felfogtam, csak valahogy nem érintett meg, mert nem tudtam elképzelni. Nem tudtam, hogy mit kéne éreznem, vagy hogy mi is van. Ő volt az első, aki az életemben meghalt.

Mindenképpen mondjátok el neki minél előbb. Szerintem ez a suli szempontjából is fontos, hogyha lehet, akkor még ma! Szombat van, jobb ez így, mint hétfő reggel közölni vele, aztán iskolába küldeni! Minél tovább húzzátok, annál rosszabb lesz számára, hogy miért csak most mondtátok el neki. Lélekben a temetésre is fel kell valahol készülnie.

Feltudja fogni, ő ehhez már elég nagy, maximum nem tudja hova tenni az érzést. Vagy teljesen magába roskad és kibukik, vagy ahogy utánam is írták, egyelőre még fel sem fogja, hogy ez tényleg megtörtént. Bármelyik verzió is áll fel, nem kell mese, egyszerűen mondjátok el neki, hogy az apukája az éjszaka elment. Támogassátok, legyetek mellette és beszélgessetek az érzéseiről minél többet, így ti is tudjátok, hogy hol tart éppen a gyászban és ő is megkönnyebbül talán. Azt is tudni fogjátok, ha magát okolja bármiért is és eltudjátok mondani neki, hogy ez abszolút nem miatta van és az apukája látja és hallja őt, bármikor elköszönhet tőle!

Ehhez is engedj meg egy saját sztorit. Amikor az én nagybátyám meghalt én is magamat hibáztattam. Mindig viccelődött velem, amit én utáltam, nem értettem a poénjait és ezért sokszor megbántódtam rajta, amiért anyu csak mosolygott, hogy puffogok magamban. Úgy éreztem 7-8 éves fejjel, hogy senki nem áll mellettem és eszméletlenül szégyellem ugyan, de magamban sokszor azt kívántam ilyenkor, hogy bár ne lenne inkább. Pedig nagyon szerettem őt! Ha tudnád ez hányszor eszembe jutott, amikor meghalt... Hogy én tehetek róla, én akartam ezt, Isten meghallgatott és eleget tett a kívánságomnak. A mai napig nem tudom feldolgozni, hogy képes voltam ilyet mondani, pedig már huszon éves vagyok és harapok is rá, ha valaki hasonlót mond bárkire is! Ezt nem érti meg, csak az aki átélte. Én ezt nem mertem elmondani a szüleimnek, így nem is értették meg a folyamatot, amin átmentem és ahogy feldolgoztam. Tulajdonképpen teljesen még most sem sikerült, de megtanultam együtt élni vele.

Ne éreztessétek vele azt, hogy bármiért is hibáztatnia kellene magát és ne juttasátok eszébe, hogy nem tudott elköszönni tőle. Ha ő felhozná, akkor pedig nyugtassátok meg, avagy amiről olvastam még mostanában, hogy kisebb gyerekeknek segíthet... Írjon egy levelet az édesapjának, amit elmondott volna még neki utoljára, kösse rá egy lufira és engedje el. Amikor a nagypapám tavaly váratlanul, viszonylag fiatalon elhunyt én is ezzel a gyerekesnek tűnő módszerrel voltam képes csak megnyugtatni a lelkemet, hogy "elköszöntem" tőle.

A többit tartom, amit feljebb mondtam, legyen most ő a középpontban, törődjetek vele, kapja a kedvenc kajáit, tegyétek könnyebbé a mindennapjait és nagyon figyeljetek rá!