Miért olyan könnyű mondani és meglépni azt, hogy megszakítod a kapcsolatot?

Példaként itt az én történetem. Az édesanyám igazoltan nárcisztikus személyiségzavarban szenvedett, többnyire passzív-agresszív megnyilvánulásokkal, az élete egy szakaszában alkoholista volt, majd ezt követően hipochonder és gyógyszerfüggő. Egészen apró gyermekkorom óta érzelmileg zsarolt, befolyásolt, kihasznált a saját céljaira. Egy adott időszakban rendszeresen vert is, mindezek mellett elhanyagolt, nem törődött velem. Tulajdonképpen gyerekként az én feladatom volt őt megvédeni önmagától és persze saját magamat tőle. A pénzzel sem tudott bánni, dolgozni sem nagyon akart: bitang szegények voltunk, sokszor éheztem, nélkülöztem. Ha lett valahonnan pár forintunk, vettünk két zsömlét és három liter bort. Általános volt hogy lekapcsolták az áramot, gyertyafényben próbáltam tanulni, bújkáltunk a postás és felszólító levelek elől. A külvilág felé pedig anyám a volt csodálatos, szenvedő, de hősies anya, aki hatalmas erőfeszítésekkel neveli a gyermekét - én pedig asszisztáltam hozzá, hiszen gyermekkorban azt hiszi az ember, ha megfelel az elvárásoknak, akkor anyu majd végre szeretni fogja.

De a fizikai bántalmazásnál és nélkülözésnél sokkal keményebb volt az a kiszolgáltatottság, amikor gyermekként szereted az anyádat, az ő feladat lenne gondoskodni rólad, mind fizikailag, mind érzelmileg - de azt tapasztalod, hogy mindezek helyett kihasznál, befolyásol, zsarol, érzelmileg bántalmaz. És ennek elllenére még mindig szereted, felmentést,kifogásokat keresel neki. Ő pedig folytatja, mert nem tudja nem folytatni, öngyilkossággal fenyegetőzik, ha nem az ő elképzelése szerint cselekszel akár apró dolgokban, csenddel büntet, duzzogással, ha ezek nem jönnek be neki, akkor óriási balhékkal és ordítozással. Mindezek mellett szexuálisan bántalmaz, hogy meg is fejeljem a történetet.

Nos ezek egy gyerek fejlődésére, így az enyémre sem voltak jó hatással, később komoly munkámba került, hogy segítséggel kilábaljak a gyerekkorom okozta traumákból.

Tizenévesen már észleltem, hogy itt baj van - bár a személyiségzavar kifejezésről azt sem tudtam hogy eszik vagy isszák - de orvost hívtam hozzá, pszichológust kerestem neki, próbáltam a családtagokat riadóztatni, de mindenhonnan lepattantam. Legfőképp anyámról, aki minden segítségnek makacsul ellenállt.

A húszas éveim elején elköltöztem tőle, de tartottam vele kapcsolatat, majd később döntenem kellett: vagy az ő életét élem az ő elvárásai szerint, vagy a sajátomat. Hagyom hogy a nyakamon legyen anyagilag, érzelmileg, beleszóljon az életembe, folytassa a személyiségzavara diktálta üzelmeit - vagy önmagam akarok lenni.

Tettem még pár kísérletet a segítségnyújtásra, majd ezek sikertelensége után csak a kapcsolat megszakítása lehetett a megoldás, ha nem akartam hogy szétzilálja az életemet, a családomat, a feleségem, a gyerekem életét. Anyám nemrégiben hunyt el, előtte több mint húsz évig nem láttam és nem beszéltem vele, és ezt azóta sem bánom. Így lettem képes önálló, felelősségteljes ember lenni, normális, jól fizető munkát találni, családot alapítani, kialakítani egy jó egzisztenciát - és egyáltalán, normálisan élni a mindennapokban.

Itt nagyon könnnyű tanácsokat adni. Ráadásul nem vagyunk egyformák, mindenki a saját tapasztalatai, vérmérséklete, szándékai alapján a születnek a tanácsai - és ezért senki sem hibáztatható.

Vannak itt olyan gyerekek, akik éppen mérgesek, mert valami nem jól sült el az egyébként rendes szüleikkel; ezt leírják, majd valakitől megkapják, hogy a megoldás a kapcsolat megszakítása.

De bizony vannak itt olyanok is (nem feltétlenül gyerekek, de ők is), akik olyan helyzetben, olyan kapcsolatban vannak a szüleikkel, amikor más már nem segíthet, csak a kapcsolat megszakítása.

Hogy divat lett-e? Nem tudom. De azt érzem, hogy a társadalom ahelyett, hogy a homokba dugná a fejét olyan helyzetekben, amiben én - és bizony sok más ember - felnőtt, valami változik. És ennek egyik velejárója, hogy akár tetszik akár nem, bizony erről is kell beszélni.

Azért, mert egy kívülálló sosem fog belelátni az életedbe, akkor pedig végképp nem tud jó tanácsot adni, ha nem járt a te cipődben.

Nem gondolnám, hogy minden helyzetre a kapcsolat megszakítása a megoldás.

Nem mindenre ez a reakció, viszont lehet ha elmesélem a testvéremmel való kapcsolatom, elképzelni és átélni teljesen más.

Mondhatjuk akkor azt is, hogy gondolatban sokkal könnyebb megoldani, mint valójában. Én sem gondoltam volna, hogy tesóm elhajt a p*csába, miután megoldást akartam keresni, mégis.

Nem ismerjük egymást, a szemben álló feleket, reakcióikat, habitusukat, így baromi egyszerűen osztogatunk tanácsokat.

Azért, mert ma ez lett a divat az emberi kapcsolati gondok esetén. 100 éve a fordítottja volt a divat. Olvastam olyan régi történetet, hogy egy nő pár hónap házasság után hazamenekült az őt verő férjétől a szüleihez. Az apja visszaküldte azzal a szöveggel, hogy "ki milyen virágot szakított, azt szagolja". Utána még hatvan évig tűrte az agresszív férjet.

Sok ember úgy gondolja, a korszellem alapján kell cselekedni, tanácsot adni. Másrészt sokan szeretik az egy kaptafára gondolkodást. Minden helyzetre ugyanazt a megoldást akarják ráhúzni.

Mondom ezt úgy, hogy én is szakítottam meg kapcsolatot toxikus rokonnal, még 25 éve, amikor ez nem volt annyira divat. Saját magam döntöttem így, egyes rokonok össze akartak vele békíteni, mert "mégiscsak a nagynénéd". Más esetekben, ahol nem volt súlyos a helyzet, voltak viták, de nem szakítottam meg a kapcsolatot és ezt se bántam meg. Nincs hibátlan ember.