Màs is van úgy,hogy nincs semmilyen minőségi kapcsolata az anyjàval?

Meglehetősen gyakori. Minél előbb külön kell költözni, hogy a saját életedet élhesd.

Én sem beszélek most vele. Nem vagyok rá büszke, és ez nagyon fáj nekem. Őszintén nem az ő személye hiányzik az életemből, hanem maga a tudat, hogy az anyám engem sosem szeretett, sosem akart, csak kihasznált, a nővéremmel az élen. Sokáig eltűrtem rengeteg mocskot, a legsötétebb pillanataiban is mellette voltam, azért dolgoztam éjjel nappal, hogy őt is el tudjam tartani, és a hála egy rakat szar volt. Egy pohár vizet nem érdemelt volna tőlem soha, nemhogy még annyi mindent, amit elvett tőlem. A legutolsó húzásnál lehet, hogy örökre bezárult nálam az az ajtó. Jelenleg nem vagyok képes ránézni sem.

Nálunk is ez van sajnos, kb. onnantól kezdve nem vagyunk jóban, hogy tudok beszélni. Elkeserítő dolog, mert így elég sok évig kell együtt élni egy olyan emberrel, akit nem kedvelsz de mégiscsak kötődsz hozzá valamilyen szinten, hiszen a szülőd/gyereked. Mindkét oldalról nagyon szar, a különélés segít valamennyit de meg nem oldja.

Teljesen jól leírtad a kapcsolatom anyámmal. Teljesen más személyiségek vagyunk, más a világnézetünk, az érdeklődésünk, semmiben nem értünk egyet. Ehhez még hozzájött az, hogy ahogy nőttem fel úgy nem történt meg az a természetes folyamat, hogy egyre érettebb témákba vont volna be, nem kérdezett soha a nemi életemről, a terveimről, még a párjaim nevét sem kérdezte meg. Mindig éreztem rajta, hogy ezt valahol ő is furcsának érzi, de soha nem kezdeményezett ilyen jellegű beszélgetést. Amikor külön éltünk azt hittem, hogy kezd jobbra fordulni a dolog, bíztam benne hogy egyszer ez a képzeletbeli fal áttörik közöttünk ahogy látja, hogy képes vagyok egy normális felnőtt élet vezetéséhez. Pár hónapja eladták a fejem felől az albérletet, és mivel egyébként is a közeli terveim között szerepelt egy saját ingatlan vásárlása, ezért ahelyett hogy aláírtam volna egy újabb évet valahol, több értelmét láttam hazaköltözni. Bár ne tettem volna… Gyakorlatilag egy értelmes szót nem tudunk váltani, a kommunikációnk annyiban merül ki, hogy éppen milyen ma az idő és hétvégén kinek mi kell a boltból. Nem kérdez az iránt, hogy hol szeretnék vásárolni lakást, mennyi pénzem van, semmi. Én pedig nem is tudom hogy hogyan hozzam fel a témát, mert tudom, hogy anyagilag megtehetné hogy segítsen, de ezt már csak az utolsó pillanatban fogja felhozni, amikor megyek a bankba aláírni a hitelt, mert érzem, ő sem tudja hogyan kezdeményezzen beszélgetést. Sokszor úgy érzem, mintha egy random lakótárssal élnék együtt. Ráadás, hogy apám pepitában ugyanez, sőt, egymással is ilyen mélységű a kapcsolatuk. Valójában ha nem én élnék ebben akkor el sem hinném hogy ilyen van, teljesen szürreális.