Másnak is semmilyen a viszonya az édesanyjával?

Ezt a két sort felesleges volt leírnod. Én leírtam, hogy nincsen. De nemcsak ezért, úgy semmiért sincs okom jól érezni magam az életben. Másoknak legalább a családjukkal jó a viszonyuk. Nekem nincs senkim, akivel megbeszélhetném a dolgaimat, anyával meg nem akarom, mert mindig az a vége "te hülye vagy".

Elvégzem az egyetemet, elkezdek dolgozni, de amúgy mi marad? A nagy üres semmi. Elképzelni se tudom, engem miért szeretnének mások. Vannak jó tulajdonságaim, de ezek édeskevesek ahhoz képest, amit mások fel tudnak mutatni. Nálam különb gyereket is szülhetett volna anyám, plusz bármelyik férfi találna különbet nálam. Mégcsak házias sem vagyok.

Ha kapnék bárkitől bármiféle pozitív visszajelzésty akkor talán elhinném, hogy valamit jól csinálok.

Utolsó: van barátnőm, igaz csak 1 olyan személy van, akihez igazán közel állok, a többi lány nagyon különbözik tőlem és ez ugyan nem baj, csak hosszú távon erős kötelék így nehezen tud kialakulni, de én elfogadtam, hogy ennél jobban nem fogunk kijönni egymással. Az emberek többsége sosem kedvelt. Nem hiszem, hogy ez valaha az életben változni fog. Nem hisztiből vagyok érzelmileg labilis, meg szorongó.

Édesapám depressziós, emiatt elviselhetetlen anyával a házassága. Évek óta nem szexelnek, de előtte se sokat, mert nem aludtak egy ágyban már 20 éve. Persze,hogy anya idegbeteg, és mindig rajtam vezette le a feszültséget mindenért. Megkérdeztem tőle, hogy jobban érzi-e magát attól, ha mindenért sérteget. És az volt a válasza: Igen. Egyszerűen értelmetlen vele bármit is megbeszélni, mert ő egy olyan ember, aki soha az életben nem vallaná be, hogy hibázott és érzelmileg bántalmazott gyerekkorom óta. Érzelmileg labilis és én is az vagyok.

Bevallom, pszichológiát tanultam és a tanulmányaimból kiderült, hogy vannak genetikai hajlamok, de azt a környezet befolyásolja. Nekem genetikai hajlamom volt arra, hogy depresszív illetve érzelmileg labilis legyek. És hát felnőttem egy olyan családban, plusz 16 éves koromig nem voltak barátaim, ami tökéletes táptalaj volt arra, hogy szét legyek csúszva így 23 évesen.

Az én problémámat 100%-ig soha nem fogja megszüntetni semmi. Mindig is hajlamom lesz érzelmileg labilissá válni, és mindig is lesznek napok, amikor teljesen befordulok és nem látok kiutat az életemben. Ennek semmi köze ahhoz, hogy nem szexelek. Ismerek én lányokat, akik szintén nem szexelnek, mégsem depresszívek, se nem érzelmileg labilisek. Ezt nem tudom fejben eldönteni sajnos, ha ez így működne, akkor én lennék a világ legboldogabb embere.

Gyógyszert nem vagyok hajlandó szedni, én nem gondolom, hogy az megoldana bármit is hosszú távon. És mivel tudom, hogy nem vagyok teljesen százas, így elég nehéz nyitni az emberek felé, felvállalni magam és őszintének lenni, akkor is, amikor totál a padlón vagyok. Márpedig egy párkapcsolatban fel kellene mutatnom annyi jó tulajdonságot, ami miatt megérné velem maradni még így is, hogy vannak depresszív időszakaim és érzelmi hullámvasutaim.

Ez egy piszok nehéz dolog és nincs az egekben az önértékelésem/önbecsülésem amiatt, amilyen vagyok. Pedig én alapjáraton egy kedves és törődő embernek tartom magam, csak sajnos nem tudom kihozni magamból a maximumot. Nem is vágyom különösebben emberek közé, így meg ismerkedni nem nagyon lehet. Ja és vannak kötődési típusok is, hát én messze vagyok a biztonságos kötődéstől, az biztos.

Ja, és mielőtt ítélkezne bárki is: nem leszek pszichológus. El kell végezzem a szakot, ha már egyszer ez az utolsó évem, de úgy vélem nagyon kaotikus lenne, ha egy olyan ember mozogna a szakmában, mint én. Azt, hogy mit kezdek ezzel a diplomával, egyelőre fogalmam sincs, de éhen halni legalább nem lehet vele.

"Az a szöveg, hogy nem érdekel, van nekem is elég ez tényleg elmagányosodáshoz vezet. "

Azért akartam pszichológus lenni, mert mindig is volt érzékem ahhoz, hogy másokat meghallgassak. De rájöttem, hogy van az a szint, amit nem vagyok hajlandó baráti jó szándékból elvállalni, csak azért, mert tudják, hogy pszichológiát tanultam. Anya is azért adta elő nekem a hattyú halálát a dolgaival kapcsolatban, mert hogy én "pszichológus vagyok". Nem, velem nem beszélheti meg azokat a dolgokat, mert a lánya vagyok. Ez egyszerű szakmai etikai határ, és nem akarok ilyen dolgokat tudni róla, ennyi. De ezek olyan dolgok voltak, hogy soha egyetlen barátnőjének se vallaná be, mert mindenki előtt csak megjátssza magát, hogy jobb az élete, mint amilyen valójában.

Mindig is én voltam az egyetlen, akinek őszintén kimutatta a foga fehérjét, mert valahol csattannia kellett az ostornak.

Ez aztán minden, csak nem olyasmi, amiért hálával tartozom.

Volt egy sejtésem, hogy mérnök vagy :D A legjobb barátnőm is mérnök és van egy férfi barátom is, aki szintén mérnök lesz. Őt nagy becsben tartom, mert visszautasítottam annak idején. Azóta már van párja.

Én azt vettem észre, hogy az emberek többsége szeret kicsit az ellentétes gondolkodásmód felé nyitni. Unalmas mindig a pszichosokkal szakmázni, és gondolom egy mérnöknek is hasonló érzése támad, ha folyton csak szakmabeliekkel van körülvéve.

A depresszióra való gyógyszerekről nekem is hasonló a véleményem, ezért nem szednék ilyesmiket.

Biztosan lesz kiút ebből a helyzetből, de amíg csupa olyan évfolyamtárssal vagyok körülvéve, akik csuda okosnak hiszik magukat, addig nehezen tudom jobban érezni magam. Eszmecseréink, vitáink vannak (nem veszekedés), de nem szeretek úgy kijönni ebből, hogy én nem értek az adott témához.

Pl: mostanában sokszor szóba kerül az egészségügy. Tudni kell rólam, hogy 1 évet dolgoztam részmunkaidőben egy magán egészségügyi központ recepcióján (azért vettek fel, mert pszichológia BA-t végeztem). Én ezalatt az egy év alatt rengeteg mindent láttam, tapasztaltam, és mindezek alapján nem tud senki meggyőzni arról, hogy nem olyan rossz a magyar egészségügy, mint amennyire az. Ahogy te elmondtad, mit mond a nagy számok törvénye a szexről, úgy engem sem tud meggyőzni egy-két szép emberséges példa arról, hogy azért nem minden orvos rossz... a rendszerrel van a baj, én nem is az orvosokról beszéltem. :D És nem is őket ítélem el, mert nem tudnak mit tenni. Amíg kevés a pénz és az egészségügyi dolgozó, addig minden nem akut probléma megoldása ráér hosszú hónapok múltán is. Vagy el lehet jönni olyan magáncégekhez fizetni, ahol én dolgoztam.

Ez csak egy példa volt, de nehéz mit kezdeni a csőlátású emberekkel. Meg az is elég ingoványos szitu, hogy az egyikük már férjnél van, kapott lakást a szülőktől, de hogy csak 35 nm, mert anno ez tetszett neki... messze jobb helyzetben van, mint bárki a társaságból. Nyilván ő ezt tudja is, meg amennyire lehet, tiszteletben tartja, csak mégis, nehéz elfogadni a kritikáit annak fényében, hogy teljesen más élethelyzetben vagyunk. Ő már azt tervezi hány gyereke lesz meg milyen családi házat szeretne.Természetesen szuper dolgok ezek, meg egy jó barátnő örül a másik sikerének, de ő például sosem fogja és nem is akarja megérteni az én gondjaimat. Vele ellentétben a legjobb barátnőm most költözött családi házba a párjával (még nem házasok, de nekik ez most nem is annyira fontos), mégsem csinálunk belőle ügyet sosem. Tudomásul vettük, hogy ő mérnökként mindig is tehetősebb lesz mint én a humán beállítottságommal, mégsem irigykedem. A másik lány hozzáállása viszont taszító a számomra. Furcsa dolgok ezek, de el kell fogadnom, hogy tökéletes egyetértés sosincs 2 ember között.

Természetesen felfogom, hogy az a lány más életszakaszban van és magánéletileg nem vagyunk egy szinten, de lehetne tekintettel arra, hogy nekünk nem téma 0-24-ben a házasélet. :D Bár azért vicces sztorijai vannak és lehet belőlük tanulni. Meg mondjuk külső forrásból látni, milyen egy jól működő kapcsolat, mi kell hozzá. Én úgy nőttem fel, hogy erre nem láttam jó példát sosem.