Meghalt az apám. Hogyan kéne éreznem magam a helyzettel kapcsolatban?

Tegnap a kollégiumban ültem, amikor felhívott anyám, hogy közölje a hírt, hogy apám tegnap meghalt otthon. Amúgy 55 éves volt. Váratlanul ért a hír, senki nem gondolta, hogy ilyen rossz az egészségügyi állapota, bár munkára képtelen volt (igaz, előtte segédmunkás volt, mert a szakmájában nem tudott elhelyezkedni, máshová meg nem vették fel), meg voltak szívproblémái+elhízás.

Igazából sok gondolat átjutott a fejemben, de egyik sem a szomorúság volt a halála miatt. Igazából azon túl , hogy milyen kbszott nyomasztó lehet anyámnak egy házban a halott apámmal, akit csak hát és fél órával később szállítottak el végül, csak ilyen praktikus információk, hogy mi változhat ezzel az életemben. Aztán a telfonhívás után a bűntudat, hogy nem érzem magam szomorúnak apám halála miatt, hát csak az apám volt. Aztán meg a szomorúság amiatt, hogy igazából soha nem volt jó apa és most már nem is lesz. De kifejezetten amiatt, hogy meghalt, nem érzek semmit.

Nem is tudnék sok szép emléket felidézni az apámról. Kisgyerekkoromban imádtam, de nem tudom miért, mert úgy istenigazából soha nem foglalkozott velem. Az udvaron bütykölt, hallgatta a rádiót, én meg magamban eljátszogattam. Vagy a szobába nézte a tvt, én meg magamban eljátszogattam. Esetleg amikor nyaranta nyársaltunk gyerekkoromban, akkor csendben elüldögéltünk egymás mellett. A legtöbb pozitívnak nevezhető emlékem vele kapcsolatban ilyen.

Otthon miatta nem volt soha magánszvérám, mert a két hálószoba közül az egyiket kisajátította még kisbaba koromban "én nem kelek a gyerekhez" felkiáltással, én meg onnantól anyámmal voltam egy szobában, igazából máig, amikor egyáltalán hazamentem a koliból. 10-16 éves koromban ivott, az ordítozásával, meg alpári viselkedésével keserítette az életemet (anyám meg vele maradt, de ez más kérdés). Amióta meg nem ivott, fél idegenként léteztünk egymás mellett az elmúlt hat évben. Ha hazamentem kb annyit beszéltünk, hogy köszöntem érkezéskor, elköszöntem távozáskor. Otthon soha nem csinált semmit, tv nézésen kívül az utóbbi 17 évben, és előtte is csak kb a kis hobbijait. Amikor anyám rossz eü állapotban volt, akkor se csinált semmi házimunkát, ha én nem voltam otthon, akkor anyámra maradt minden, és ez apámnak oké volt. Amikor anyu szintén a rossz eü állapota miatt nem tudott elmenni a szülői értekezletekre gimis koromban, akkor apám nem ment el, pedig neki semmi baja nem volt. Apám kb a nyolcadikos ballagásomon kívül sehol nem volt ott. Amikor az anyai nagyapám kórházban volt a halála előtt, még 13 éves koromban, akkor otthon hallgathattam a részeg apámtól, hogy jajj de jó lesz, ha meghal a nagyapám, csak nyilván nem ilyen szofisztikált formában.

Már nem haragudtam rá, csak szimplán nem érdekelt, hogy mi van vele. Én sosem próbáltam az alkoholizálós időszaka után jó kapcsolatot kialakítani vele, mert úgy gondoltam, hogy ezért nem nekem kell lépéseket tenni, nem én bsztam el. Ő meg nem tett lépéseket, hogy jóba legyünk. Igazából az álláspontom maradt, hogy nem nekem kellett volna helyrehozni.

Viszont nem tudom, hogy mit érzek a halálával kapcsolatban. Bánatot nem igazán, mert olyan volt mint egy idegen, hiába éltünk együtt. Megkönnyebbülést nem, mert már nem ivott, nem keserítette meg az életem. Egyszerűen nem tudom mit érzek. Leginkább talán közönyt, de nem tudom.