Meghalt az apám. Hogyan kéne éreznem magam a helyzettel kapcsolatban?
Tegnap a kollégiumban ültem, amikor felhívott anyám, hogy közölje a hírt, hogy apám tegnap meghalt otthon. Amúgy 55 éves volt. Váratlanul ért a hír, senki nem gondolta, hogy ilyen rossz az egészségügyi állapota, bár munkára képtelen volt (igaz, előtte segédmunkás volt, mert a szakmájában nem tudott elhelyezkedni, máshová meg nem vették fel), meg voltak szívproblémái+elhízás.
Igazából sok gondolat átjutott a fejemben, de egyik sem a szomorúság volt a halála miatt. Igazából azon túl , hogy milyen kbszott nyomasztó lehet anyámnak egy házban a halott apámmal, akit csak hát és fél órával később szállítottak el végül, csak ilyen praktikus információk, hogy mi változhat ezzel az életemben. Aztán a telfonhívás után a bűntudat, hogy nem érzem magam szomorúnak apám halála miatt, hát csak az apám volt. Aztán meg a szomorúság amiatt, hogy igazából soha nem volt jó apa és most már nem is lesz. De kifejezetten amiatt, hogy meghalt, nem érzek semmit.
Nem is tudnék sok szép emléket felidézni az apámról. Kisgyerekkoromban imádtam, de nem tudom miért, mert úgy istenigazából soha nem foglalkozott velem. Az udvaron bütykölt, hallgatta a rádiót, én meg magamban eljátszogattam. Vagy a szobába nézte a tvt, én meg magamban eljátszogattam. Esetleg amikor nyaranta nyársaltunk gyerekkoromban, akkor csendben elüldögéltünk egymás mellett. A legtöbb pozitívnak nevezhető emlékem vele kapcsolatban ilyen.
Otthon miatta nem volt soha magánszvérám, mert a két hálószoba közül az egyiket kisajátította még kisbaba koromban "én nem kelek a gyerekhez" felkiáltással, én meg onnantól anyámmal voltam egy szobában, igazából máig, amikor egyáltalán hazamentem a koliból. 10-16 éves koromban ivott, az ordítozásával, meg alpári viselkedésével keserítette az életemet (anyám meg vele maradt, de ez más kérdés). Amióta meg nem ivott, fél idegenként léteztünk egymás mellett az elmúlt hat évben. Ha hazamentem kb annyit beszéltünk, hogy köszöntem érkezéskor, elköszöntem távozáskor. Otthon soha nem csinált semmit, tv nézésen kívül az utóbbi 17 évben, és előtte is csak kb a kis hobbijait. Amikor anyám rossz eü állapotban volt, akkor se csinált semmi házimunkát, ha én nem voltam otthon, akkor anyámra maradt minden, és ez apámnak oké volt. Amikor anyu szintén a rossz eü állapota miatt nem tudott elmenni a szülői értekezletekre gimis koromban, akkor apám nem ment el, pedig neki semmi baja nem volt. Apám kb a nyolcadikos ballagásomon kívül sehol nem volt ott. Amikor az anyai nagyapám kórházban volt a halála előtt, még 13 éves koromban, akkor otthon hallgathattam a részeg apámtól, hogy jajj de jó lesz, ha meghal a nagyapám, csak nyilván nem ilyen szofisztikált formában.
Már nem haragudtam rá, csak szimplán nem érdekelt, hogy mi van vele. Én sosem próbáltam az alkoholizálós időszaka után jó kapcsolatot kialakítani vele, mert úgy gondoltam, hogy ezért nem nekem kell lépéseket tenni, nem én bsztam el. Ő meg nem tett lépéseket, hogy jóba legyünk. Igazából az álláspontom maradt, hogy nem nekem kellett volna helyrehozni.
Viszont nem tudom, hogy mit érzek a halálával kapcsolatban. Bánatot nem igazán, mert olyan volt mint egy idegen, hiába éltünk együtt. Megkönnyebbülést nem, mert már nem ivott, nem keserítette meg az életem. Egyszerűen nem tudom mit érzek. Leginkább talán közönyt, de nem tudom.
válasza:Részvétem.
Nincs olyan, hogy hogy "kellene" érezned. Érzel, ahogy érzel. Az is lehet, hogy pár óra / nap / hét / hónap / év elteltével máshogy fogsz érezni. Részben a gyászfolyamat miatt is, részben idővel sok mindent másképp lát az ember. De ha sosem fogsz másként érezni, akkor nem fogsz, az sem baj.
Állj édesanyád mellett!
válasza:Teljesen normális amit érzel.
Az is, hogy egy ürességet, ami még jó kapcsolat esetén is jellemző egy hirtelen halálkor.
Az is, hogy egymással ellentétes megfoghatatlan dolgok mocorognak benned, hiszen a kapcsolatotok is enyhén szólva kusza volt.
Még arra is számíthatsz, hogy idővel előjönnek a negatív emlékek, mielőtt az ő tartós nemléte már nem zavarja többé a mindennapjaidat.
A normális gyásznak is vannak lépései. A szakaszokhoz pedig megfelelő idő kell, hogy tovább lépegessünk.
Nincs veled semmi baj.
Segíts anyudnak az ügyintézésben!
Rengeteg van ilyenkor, és nagyon vacak egyedül végigcsinálni.
válasza:Részvétem.
Teljesen normális. Pláne amikor friss a dolog, az ember nem is tudja mit érezzen, mindneki kicsit másként reagál?
Ahogy nincs két egyforma család, nincs két egyforma gyász sem.
Ugyanakkor szerintem kérj legalábbis egy hetet gyászolni. Szólj az iskolának/egyetemnek hogy mi van, majd karácsonyi szünet után pótolsz vagy mi.
Menj haza, és segíts otthon.
Édesanyád hogy van? Esetleg nem lenne rossz ötlet megkérni valakit odahaza, barátot, ismerőst, hogy nézzenek már rá, vigyenek neki valami főtt ételt (sokan ilyenkor teljesen érthető mód elfelejtenek enni).
válasza: válasza:Szerintem se legyenek elvárásaid az érzéseiddel kapcsolatban. Már az nagyon jó, hogy így át tudtad gondolni, ahogyan nekünk leírtad. És azért a szomorúságot kétféleképpen megfogalmaztad, hogy nem lesz már jó apa, és azt a megélést is, hogy hiányként is érzékelsz egy érzést, amit magadénak tartanál, normál esetben.
Biztosan jó úton haladsz a gyászban, csak legyél türelmes magaddal, és kerüld az önvádat.
A saját példámat tudom elmondani:
Apám rákos volt. Egy évig kezelték. Az első percben tuti volt, hogy menthetetlen. Egy évig tapaszokkal, injekciókkal, sugárterápiával "egyben tartották". Ez azt jelentette, hogy ült a szobában és nézett maga elé. Ha reagált egy-egy kérdésre, azt is perces (nem túlzás tényleg 1-2 perces) késésekkel.
Amikor meghalt, csak azt éreztem, hogy végre. Túl van rajta ő is mi is.
A gyász olyan egy év múlva rohant meg. Na az durva volt.
válasza:Majd az idő megoldja, és megmutatja hogy milyen ember vagy te magad...
Pl: Nekem is piás, balhézós apám volt, volt mikor talán még a halálát is vártam.
Mikor meghalt, még kicsit meg is sírattam.
Még is csak az apám volt, voltak szép emlékek is
Ilyenkor szerintema szép emlékek is előtörnek az ember agytekervényeiből.
Persze vannak teljesen érzelemmentes, gonosz emberek. Pl a gyökér bátyám le se szarta mikor apánk meghalt, de az örökségét azért szívesen fogadta...
Nem vagyunk egyformák
válasza:7-es! Te normális vagy?
Nehogy már a tesód legyen a hibás, hogy nem tartotta a kapcsolatot egy alkohlista szeméttel. Az örökség meg fájdalom díj, mert minimum 18 évig elkellett viselnie.
válasza:Minden ember a maga módján érez, reagál.
Nem kell rosszúl érezned magad, mert nem az "elvárt, megszokott" reakciókat "produkálod".
Mindenkinél más fajta a kötelék, annak minősége, s akár szeret valaki valakit akár nem, akkor is a gyász másképp zajlik le.
Nekem pl egyik évben már a 6. szerettem távozott az élők közül. Az utolsón is ott voltam, de hirtelen elsötétedett minden. Ott helyben pszchihés vakság beütött, hangok összemosódtak. Csak valaki belém karolt és kísért.
De volt olyan is,hogy semlegesen letudtam a temetést.
Valahogy kiüresedtem belül.
Párom pedig fél évig elvonult a világ elől apja halálakor. Nem sírt se semmi.
Egyik barátunk pedig gond nélkül lezavarta a temetést és elkísértük cukrászdába.
Bevallotta, hogy nem érez semmit, számára az apja kb idegen volt, aki csak azzal nyaggatta az évek alatt "mi van a sulival" később meg a munkával. Ezen kívül semmi mást nem lehetett vele beszélni.
Engedj teret a saját érzéseidnek és nem kell azon aggódni, mások mit gondolnak.
Ezek a te érzéseid, te dolgod.
Ahogy az is, hogyan éled meg azt.
Aki ezért elítél, elég befásult vagy/és tapasztalatlan ember. S nem tiszteli a te dolgodat, érzéseidet.
Utólag tudtam meg mamám volt.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!