Mással is ilyen az anyja vagy ez nem normális?
Nagyon hullámzó a kapcsolatunk anyámmal és bármennyire próbálok jó viszont kialakítani, mindig olyan érzésem van, hogy lehoz az életről és fullasztó vele lenni.
Apum meghalt, amikor 14 voltam, neki se volt könnyű, de már azelőtt úgy emlékszem rá, mint aki állandóan ideges. Gyerekként úgy gondoltam normális, hogy mindent megszab, de kb sosem lehetett saját akaratom. Sokszor olyan szigora volt, hogy amikor barátok jöttek át játszani akkor is oda tett valamit dolgozni, mosogatni vagy pakolni, és előttük veszekedett velem. Egy idő után nem jöttek, mert “félünk anyukádtól”
Ha sirtam azzal próbált vigasztalni, hogy nem vagyok normális és elvisz a bolondok házába, ha nem fejezem be. Letolt, ha a függöny nem ott redőzött, ahol kellett, ha egy bögre az asztalon maradt, ha a szekrény ajtó kicsit nyitva volt. Semmirekellő voltam, ha valamiben ellenkeztem, legügyesebb ha mindent úgy csináltam ahogy akart. Vagy mérges volt és lehordott vagy nagyon szeretett, puszilgatott, mindig e kettő véglet között mozgott. Mindig nyomott, hogy részt vegyek eseményeken, versenyeken, ami miatt jó tanuló is voltam, de sok számomra kellemetlen helyzetbe is hozott. Ő erőltetett egyetemre, amikor rájöttem hogy muszáj átvegyem az irányítást az életem felett.
Sajnos ahogy felnőttem is próbált irányítani, ha nem úgy tettem mindig jött a sértődés. Jelentéktelen dolgok miatt képes letolni, az esküvőm előtti nap pl azért emelte rám a hangját és haragudott meg, mert egy másik autóban maradtak a sütis tálcái, holott ő”megmondta hogy anélkül ne jojjek haza”. Ilyenkor borzasztóan kiakaszt, olyan érzést hoz ki belőlem mint még soha senki, hajamat tépném ki.
Aztán férjhez mentem, férjemmel külföldön dolgozunk, de amikor hazamegyünk mintha semmi sem változott volna. Első napokban nagyon örül, 3 fogásos kaját készít, puszil ölelget, hogy mennyire szeret és várt minket. Másnap már hívogat, hogy ezt meg azt kellene elintézni, ide megyünk-oda megyünk. Ha közöltem h x dologra most nincs időm, csak holnap képes volt megsértődni és lecsapni a telefont. Ha közlöm, hogy felnőtt vagyok saját dolgokkal, akkor “jó hogy ennyit se lehet megcsinalni, tőlem se várj majd semmit akkor”. És ami a pláne, hogy az ilyen esetek után, este képes jönni ölelgetni, mert ő szeret, persze én ennyi ideg után ezt nem tudom viszonozni, akkor megint megsértődik, mert én milyen rossz vagyok, “majd jönnék én hozzá amikor késő”.
Ha megyünk valahova kikapcsolódni, akkor “engem miért nem visztek soha?” “Nekem miért nem veszel ilyen nyakláncot, mint a tied?”
Azon gondolkodom, hogy ez normális viselkedés egy anyától és csak stresszes vagy ezt más sem viselné el?
Annyira kettős érzéseim vannak és felkavar, hogy az hihetetlen. Egyrészt sajnálom, mert egyedül maradt másrészt kifutnék tőle a világból. Én kellene másképp hozzá állnom, vagy ő a toxikus és jobb a távolság?
Nekem nagyon-nagyon hasonló az anyám, ezért rendkívül fájdalmas is volt olvasni, amiket írtál. Rengeteg történetben, félmondatban ráismertem.
Én járok terápiára, és neked is ezt javaslom, ez az első és legfontosabb, amit tehetsz, mert szerintem te is úgy lehetsz, mint én voltam: érzed, hogy valami nincs rendben, tudod te is, hogy anyád nem viselkedett veled sosem normálisan, de azt én pl. nem fogtam fel, hogy ez valójában mekkora és milyen károkat okozott. Sok év terápia van mögöttem, és jelenleg is járok.
Egyébként a no contact hülyeség, nem old meg semmit, benned ugyanolyan szar érzések lesznek. És egyébként már csak azért is érdemes elmenned terápiára, mert az ilyen durva gyerekkori traumák úgy vannak hatással a kapcsolataidra, hangulatodra, hogy észre sem veszed.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!