Nagyon ragaszkodok az anyukámhoz, ez szerintem 20 évesen nem normális. Mit tegyek? Hogyan lépjek túl ezen?

Tudom, hogy természetes dolog szeretni a szüleinket és jó esetben élvezni a velük töltött időt, de nálam ez már beteges ragaszkodásba megy át.

Délelőtt suliban vagyok, délután hazaérek, és azt várom, hogy jöjjön Anya. Szinte mindent kettesben csinálunk. Ha este elmegy aludni, akkor már nagyon hiányzik és olyan gondolataim támadnak, hogy mennyire rossz lenne nélküle az élet, csak rá számíthatok jóban-rosszban (vannak barátnőim, de egyik sem szeret olyan önzetlenül, mint Anya). Sokszor rettegek attól is, hogy egyszer meg fog halni. Márpedig megfog, mint mindenki más. Ez viszont hatalmas szorongással tölt el. 58 éves ő.

A másik az, hogy nélküle olyan magányosnak és elveszettnek érzem magamat, még akkor is, ha csak pár napot vagyunk külön. El tudom látni magamat (főzök, mosok, takarítok), és van más társaságom is -mondjuk ők nem mindig érnek rá-, de Anyámmal minden jobb. Akkor van békében a lelkem ha vele vagyok. Tudom, hogy ez nem normális. Az ilyen szintű ragaszkodás. Mégis megijeszt, hogy nélküle legyek.

Jövőre egyetemre megyek. De sajnos mindenképp el kell majd költözném és az Anyám nem jöhet velem. Ez megijeszt. Nélküle nagyon elhanyagoltnak érzem magamat. Talán az is vagyok, mert vannak barátaim, de nem azok a sülve-főve együtt barátnők ők, sokszor nem érnek rá vagy más dolguk van. Inkább csak havercsajok. Az egyetlen igazi barátnőm messze él tőlem, így vele csak online lelkizhetek. Pasim meg nincs. De sok más csajnak sincs pasija, aztán nincsenek így ráfüggve az anyjukra(tudtommal).