A szüleim miért nem fogadják el, hogy egyedül vagyok boldog?

Hmm... Talán nem is valós a kérdező (kérdése), hanem ez is csak az agymosás része? Könnyen lehet. Furcsa, hogy valaki tényleg ennyire elvarázsolt legyen.

Mint ahogy az is lehet, hogy akár már gépi ész (szittyául: AI) is részt vesz ebben az agymosásban.

Azért, mert sémákban gondolkodnak. Nem tudják azt elfogadni, hogy nem mindenki ugyanarra vágyik. Arra nevelték őket, hogy egyféle forgatókönyv van az életben, az, hogy megházasodsz, aztán születik egy-két gyereked. Pedig lehet valaki boldog gyerek, sőt, pár nélkül is. Vannak remete típusok.

Sőt, vannak olyan párok, akik úgy érzik, kettesben teljes az életük. Egy gyerek nekik nyűg lenne, egymással se tudnának minőségi időt tölteni. Az se garancia az időskori magány ellen, ha párod és gyerekeid vannak, mert sokszor marad ilyen öreg is egyedül. A gyerekek messze mennek, a partner meghal vagy elválnak. Rengeteg teljesen egyedül élő öreg van 80 körül, aki alig találkozik a gyerekekkel, unokákkal és a párja sincs már mellette.

Vőlegényem van, gyerekem sohasem lesz, mert nagyjából kamaszkorom óta tudom, hogy nem akarok, nem kell, idegesítenek. Pont.

35 vagyok, szóval nem "múló hóbort", egyesek mégis képtelenek megérteni és győzködnek, mondván "kifutok az időből". Milyen időből?

Mert gyerekem nem lesz, ez tény, szóval... néha elutazni ide-oda, a munkámmal meg a hobbimmal foglalkozni bőven van időm.

Ja, csak egyszerűbb beleszólni más életébe kéretlenül.

Aki meg azért csinál gyereket, hogy "időskorára valaki rányissa az ajtót" az viszont egészen szánalmas - és mellesleg eleve bukott elképzelés, mert manapság számottevő esetben a gyerekek egyetem után, akár munka miatt elköltöznek.

És sokan nem 130 km-re, hanem 1300 vagy 3000-re.

Én idősként se örülnék neki, ha jönnének hozzám a gyerekeim, ha lennének.

Van hobbim, nem szeretnék máshol alkalmazkodni.

A család olyanoknak való, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal.

Engem kiráz a hideg az ilyen emberektől.