Lehet, hogy megbántam a különköltözést a szülöktől, életem nagy hibája volt vagy csak meg kell szoknom?

Elöször is, nagyon nem mindegy, mennyi idös vagy, de a kérdésböl úgy érzem, 30 fölött.

Ilyen korban egyáltalán nem egészséges a szülökkel együtt lakni, mert megakadályozza a leválást és a felnötté válást (ami a te esetedben egyértelmüen probléma)

Az sem normális, hogy apukáddal ennyire összenöttetek haláláig, ez a fejlödésedet nagyon erösen visszavetette eddig.

A halála érthetö módon megviselt téged is meg anyuakádat is, de ez teljesen érthetö reakció.

Az szerintem nagy lépés volt a jó irányba, hogy eladtátok a házat, anyukád egyedül semmi esetre sem tudta volna fenntartani, az meg, hogy továbbra is vele lakj, nem lett volna jó számodra sem.

Mivel eddig soha nem éltél függetlenül, idöbe telik, mire eléred azt a felnöttségi szintet, ami nálad már szükséges lett volna évekkel ezelött.

Ami anyukádat illeti, adott esetben segíts neki másik, megfelelö lakást keresni, de ez minden.

Neki is meg kell tanulnia önállóan élni, még elég fiatal, ideje új életet kezdenie, nem pedig arra várni, hogy te vedd át a férje szerepét az életében, te oldd meg minden problémáját, te a gyereke vagy, nem a férje.

Szóval az teljesen rendben van, hogy külön éltek, ezt ne akard visszacsinálni, de nem is lehet. Mindketten kezdjétek el a saját életeteket élni, más értelmes megoldás nincs.

12 éve nem élek otthon, mégis meghagyták a "gyerekszobámat" a szüleim. Már saját családom van, ha hazamegyünk, ott alszunk. Egyszerűen csak bebújok az ágyba, nyakig betakarózok, körbenézek, amikor már mindenki alszik körülöttem és átjár egy olyan megfoghatatlan "megérkeztem" érzés és nyugalom. Mindig nyűgös elindulni, de ott már otthon érzem magam, aztán fura hazajönni, de itthon is itthon érzem magam, csak máshogy.

Tudom, hogyha egyszer azt a házat el kell adni, ahol felnőttem, megy egy darabka is a lelkemből, de igen, valahol ezt sajnos egyszer mindannyian átéljük szerintem. Én extra érzelmes és ragaszkodó vagyok ilyen formán az OTTHONhoz. Tudom, ez nem segít, csak azt akartam mondani, hogy nagyon átérzem mi lehet benned, de a döntést meghoztátok és azt visszacsinálni már nem lehet. Próbáljatok meg a jelenben boldogulni, új rendszert kialakítani kettőtök kapcsolatában is. Idősebb fejjel talán mégnehezebb megélni egy otthon cserét. Anyukádban is azt tápláld, hogy jó lesz ez, csak meg kell szokni, ne a negatív gondolatokat.

Sokszor jobban jár az, aki később szakad el az otthonától, mikor már az egész kép összeállt és minden megvan es nem kell küszködni!

Mert nem, szerintem nem föltétlenül muszáj szenvedni, nélkülözni, elszakadni hirtelen a szülöktől! Nem muszáj fájjon a leválás. (most nem a kérdező esetét taglalom, csak a többi hozzászólás margójára)

Az en gyerekkori barátnőm akkor költözött el, amikor már lakása, autója volt es alig várta, hogy végre élhesse az életét! Es ez nem 20 évesen történt. Hanem ott né, 35 éves kora körül.

En sajnos túl korán külföldre szakadtam, mert az én apám nem akart segíteni, ahogy a szülei a barátnőmet.

Amíg én külföldön egyedül küszködtem, csomó stressz ért, évekig, nélkülözés, megaláztatás, addig a barátnőm élte a nyugis életét a gyerekszobájában, biztonságban, onnan ment melózni, es tette félre a pénzét, egy gondja nem volt. Nem kellett bepótoljon semmibe. Sőt a férjét is eltartották.

Sokszor emlékszem, hogy elköszönök tőle es megyek a lifthez, es integetnek nekem az ajtóból, ő és a szülei, en meg mentem a bizonytalanba.

Azok az átküzdött évek nehezek voltak, es aki ezen nem ment át, nem értheti meg.

Es ő hamarabb ment egyről a kettőre es stressz nélkül. Boldogan utazgattak, nyaraltak a férjével.

Nem kötelező elvágni a köldökzsinórt és nem lesz azután minden mágikus módon jobb, ahogy a kerdező is várta az eufóriát emiatt.

Es nem kötelező szenvedni, átmenni szar periódusokon.

Csak akkor kell menni hamar ha a családban bántalmazás ér, de ha összeférnek, a legszebb dolog a világon a nagy kertes családi ház, ahol az unokák szaladgálnak a kertbe, a nagymama is ott sertepertél es mindenki ott van egymásnak, hogy egymást segítsék támogassák, 3 generáció együtt!

Hányszor álltam meg 1 szintes házak előtt és álmodoztam, hogy ez a mi otthonunk es alól laknak a szüleim, mi meg fennt.

Kérdező: lehet kell még pár hónap, hogy megszokd.

Gondolj arra, hogy ha továbbra is maradt volna minden a régiben, akkor se barátok, se szociális kapcsolatok, se önálló életed nem lett volna.

Édesanyád majd megszokja a helyzetet, szokatlan neki.

Szerintem tudat alatt bűntudatod van anyukád miatt. Elhunyt a férje, miatad elköltözött a megszokott közegéből. Mindezt úgy, hogy össze van törve lelkileg, ráadásul lelki támogatást is alig kap, mert még a baránői is messze vannak tőle. Nem ugyan az panaszkodni a telefonba 10 percen keresztül vagy pedig egy barátnő vállán kisírni magunkat.

Persze nem írtad mennyi idő telet el a két esemény között, de sok év kell feldolgozni a férjét.

Mivel anyukád zárkozótt, gyászól, szinte kizárt, hogy nagy ismerkedésekbe kezdene az új környezetébe. 62+ évesen nem szabadott volna kiszakítanod a megszokott közegéből egy olyan embert aki mindig másra támaszkodott! Ez a két esemény biztosan mély és hosszú depresszióba lökte, amiből önállóan nem biztos ki tud jönni.

17.: Te is növeled a bűntudatát. Ráadásul az anyánál se egészséges, hogy ennyire nem tud megbarátkozni az egyedül éléssel. Egy hatvanas emberrről beszélünk. Attól, hogy így alakult az élete, még jó lenne, ha meg tudna barátkozni az egyedül éléssel.

Nagyon gyanús, hogy az anyánál és a kérdezőnél is társfüggőség áll fenn. Aki ennyire nem tud meglenni egyedül, ott probléma van. Nem írja a kérdező, de az a gynúm, hogy párkapcsolata sincs.

Az anyjával egy szimbiózis áll fenn, ami az ő korában nem egészséges.

Szerintem jó ötlet a pszichológus.

Adjátok el a házát és keressetek neki alkalmasat, mert ez így nem jó hogy ő ott van egy rossz házban, se a közmű, se a statikai probléma nem játék.

Amíg ez nincs megoldva addig semmi nincs.