Sokan nőttek fel szülők nélkül?? Hány évesek vagytok most? És hogy viselitek?

Engem az anyám meg az ő családja sosem szeretett. Ezt mindig éreztem is, de nyilvan nem mondja az ember. Én fiatalon fogtam magam, és elköltöztem. Egyedül éltem munkásszállón évekig, de sosem akartam hajléktalan lenni vagy lecsúszni. Bennem mindig az volt, hogy nem adhatom fel. Nővéremmel azóta kisemmiztek engem, meg nagyanyámmal. Évekig pénzeltem őket távolról, meg igyekeztem helyrehozni azt, aminek semmi értelme nem volt, csak én dédelgettem az álmot, hogy "ez nem lehet igaz", de sajnos bebizonyosodott, hogy csak a pénzem kell, én semennyire.

Azt mindig éreztem, hogy nem kellek, hogy kívülálló vagyok, teljesen más értékrendű ember vagyok, mint ők. Nekem nem ők hiányoznak konkrétan, hanem egy szerető család, akire számíthatok.

A saját erőmből lediplomáztam, férjhez mentem, most önkormányzati lakásban élünk a férjemmel, családot tervezünk. Igazából ő az egyetlen ember, aki az embert látta bennem, nem pedig egy senkit. Itt vannak a barátaim is, kedvesek a munkatársaim, és nagyon jó főnököm van.

Nagyon sok önismereti könyvet olvastam, nagyon sokat sírtam, voltak és vannak betegségeim a folyamatos szorongás miatt, de lett egy általam felépített életem, amiben van esélyem boldogulni. Voltam pszichológusnál is. Sajnos ez a dolog kihatott minden emberi kapcsolatomra, és míg élek, nem felejtem el a rengeteg szenvedést, amit ők okoztak...

Én azt mondom, ne add fel, mert az életben nagyon sok szép dolog van, amit megtalalhatsz, ha jobban körülnézel. Nekem is meg kellett ismernem önmagam, milyen vagyok én, amikor nem a család elvárása szerint élek, ki vagyok én, mit szeretek,mik a vágyaim. Ez így 30évesen elég kemény munka, és nem egy nap alatt rakom össze.

Kitartást kívánok Neked! Puszi

11-es.

Örülök a kitartasodnak, sikerednek.

Sajnos ezek a nyomok akkor is ott maradnak az ember szívében - lelkében még ha mosolyog is.

Többek írták, hogy igaz családban voltak, de nagyon nehéz életük volt, sokat bántották őket..

Én is azt tudom mondani hogy mindenkinek kitartást, sok szerencsét és igaz nehéz - de ne adják fel.

Nekem 16 éves koromban elkezdte mondogatni az anyám, hogy megöli magát. Most 45 vagyok. Már csak ritkán utal rá. Azt hiszem elérte a célját: Nem volt soha senkim és nem tudom itthagyni.

Bár van pénzem nem tudok elköltözni, mert úgy érzem akkor meg fogja ölni magát, mert nem állnék vele szóba többet. Mert végre csend lenne, nem erőszakoskodna velem senki. Ha akar valamit tudni akkor üvölthetek, hogy hagyjon békén, nem áll le. 5 perce is csinált egy ilyen mutatványt. Már ki is mondom, hogy "Nem látod, hogy üvöltök?! Hagyd már abba a faggatózást!"

Nem számít semmit.

A tanulmányaim alatt jöttem rá, hogy elmebeteg. Borderline viselkedészavar minden elemét mutatja. Nem szenved tőle, nem keresett soha segítséget sőt tagadja. Aztán ahogy telik az idő a borderline-ok "megnyugszanak". Hát ő is kezelhetőbb lett, főleg azért mert már nem olyan mutatós és nem tud egy másik balekot felszedni, akit rávehet a hülyeségeire annak ellenére, hogy én tiltakozom és könyörgök, hogy ne csinálja meg. Most csak én maradtam úgymond támaszául/baleknak és nagyon nehezen, de a házon belüli és az akörüli fenntarthatatlan állapotok rendeződni kezdek. Pusztán azért mert én nem csinálom meg, ha valami baromság kipattan a fejéből. Egy kétlábon járó fék lettem. Állandóan csak nemet mondani, mindenbe beleállni rendkívül lehangoló.

Jó lenne mindent eladni, ami a nevemen van és itthagyni a rohadékot. Hátra sem nézni. Kirakni a telefonkártyát az asztalra és bedobni a kulcsot a postaládába. Eltűnni örökre.

"A tanulmányaim alatt jöttem rá, hogy elmebeteg. Borderline viselkedészavar minden elemét mutatja. Nem szenved tőle, nem keresett soha segítséget sőt tagadja."

Te kerestél?

15.

Egyszer rábeszélt, hogy menjek el egy pszichiáterhez, mert nagyon magam alatt voltam. Nem ment semmi. Neki meg volt éppen egy ilyenje. Szereti rámfogni, hogy őrült vagyok (projekció) amikor veszekszem vele és van amikor engem taszít bele olyan helyzetekbe, amit ő még nem próbált ki. Kevésbé voltam kihasználható állapotban.

A pszichiáter teljesen normális dolgokra hívta fel a figyelmemet, de akkor még nem esett le, hogy anyám már régóta aláássa az életemet. Nem ő volt a téma.

Sajnos ez egy olyan harc amiben külső segítség soha nem fog rendelkezésre állni, ugyanis én vagyok akit zsarolnak kifelé pedig normálisnak mutatja magát. Az idegeneknek hízelgő a viselkedése.

Pár éve még tervezgettem, hogy elköltözök messzire, de az anyagi valóság közbeszólt. Ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy csinál magával valamit, ha elmegyek. Persze ezzel nem kéne törődnöm. De lehet ez sokkal roszabb is, ha nem elintézi magát, "csak" kórházba kerül vagy mivel a nevemre iratta az ingatlanjait engem vesznek elő minden problémáért amit csinál. Volt egy ilyen ügyvédi gyakorlat, hogy ha a szülő akar valamit adni a gyerekének, akkor a haszonélvezeti jogot a szülő megtartotta. Ez olyan nesze semmi fogd meg jól, sőt csapda. Ugyanis olyan hülye nem akarok lenni aki lemond egy ingatlanról. Ha viszont benne lakik valaki, aki lopja az áramot, akit nem jelenthetsz fel például, akkor engem vesznek elő. (Már nem lopja az áramot, ezért is enyhültek a dolgok az utóbbi években.)

Most arra gyűjtök, hogy vegyek egy lakást 10km-es távolságban ahonnan majd ki tudom zárni, de nem marad ellenőrizetlenül.

Most mondhatod, hogy egy ennyi idős ember csak balfasz lehet, hogy nincs saját háza, mit csinált eddig? Hát én voltam a balek. Én voltam az aki felelősen viselkedett. Aki minden problémát meg kellett oldjon. Aki mindenre vigyáz, amíg ő pénzt keres. Itthon problémákat generált, teljesíthetetlen elvárásokkal feladatokat talált ki. Pont úgy, ahogy egy főnök elfoglalva tartja a dolgozókat, hogy ne kezdjenek el gondolkodni.

Nem ismerkedek, mert ha végre komoly lenne valami egy nővel, akkor belehalnék ha elintézné a kapcsolatot szokásos romboló viselkedésével. Így hát nem is próbálkozom. Viszont a környék drága, nem olyan könnyű elköltözni.

Csak egy kis extra: Ti mit gondolnátok ha egyszer az anyátok azt mondaná, hogy "majd ha gyerekünk lesz..."!? Persze itt nem biológiailag értette, csak gondolom az igazi anyát nem veszi számításba.

Rá is kérdeztem később, hogy ezen meg mit értett és hogy képzeli, hogy kitenném a gyerekemet neki, azok után amit művelt korábban? Csak annyi volt a válasz, hogy rosszul értettem, meg hát az én gyerekem lenne persze nem az övé. Soha nem ismer be semmit. Ha fizikai bizonyítékot kap a képébe, akkor szokot kussolni egy ideig.

Szóval ne keseregjetek azon, ha nem ismeritek a szőlőtöket, mert sokkal rosszabb is lehetne!

"Egyszer rábeszélt, hogy menjek el egy pszichiáterhez"

Úgy értettem, hogy számára nem kerestél-e segítséget.

"Szereti rámfogni, hogy őrült vagyok (projekció) amikor veszekszem vele ... A pszichiáter teljesen normális dolgokra hívta fel a figyelmemet, de akkor még nem esett le, hogy anyám már régóta aláássa az életemet. Nem ő volt a téma. Sajnos ez egy olyan harc amiben külső segítség soha nem fog rendelkezésre állni, ugyanis én vagyok akit zsarolnak kifelé pedig normálisnak mutatja magát. Az idegeneknek hízelgő a viselkedése. Pár éve még tervezgettem, hogy elköltözök messzire, de az anyagi valóság közbeszólt. Ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy csinál magával valamit, ha elmegyek."

Szerintem nem egyértelmű, hogy nem veled van-e inkább baj... Eleve hogyan tudhatnád te magad eldönteni, hogy neki mi a baja anélkül, hogy szakember lennél - sőt, még akkor is kérdéses, hiszen közeli rokonod...

14...

Nem is tudom mit lehet tenni.

Ezt át kell élni, mikor semmi nyugalom.. se éjjel, se nappal

se hétfőn se vasárnap

A megoldás is nehéz, sajnos anyukád lelkileg is zsarol.

..és el is érte hogy ha történik vele valami akkor

lelkiismeret furdalásod legyen.

De ettől is kikészülhetsz hogy folyamatos terhelésnek vagy kitéve.

Szerintem ezt egy szakemberrel kellene megbeszélni.

De neked is jó lenne egy szakember, legalább annyira hogy

segítsen levezetni ezt a feszültséget.

Már az is jó ha ki tudod beszélni.

17. Látom objektív akarsz lenni, nem tudhatod mennyi az igazság abból amit előadok. Ez így rendben van. Valóban sok szubjektív észlelés zavarhatja meg képet. Természetesen van velem baj. Csak ez a baj az altruizmus, ami egy pozitív tulajdonság amivel vissza lehet élni. Namost ha egy idegen hasonló dolgot művel mint az anyám, úgy küldöm el a halálba, hogy vissza se mer nézni, ami persze kívülről rám vet rossz fényt, de én már fáradt vagyok magyarázkodni. A hülye anyámmal szemben viszont tehetetlen vagyok. Persze néha leordítom a fejét, de sajnos ez rá üdítő hatással van. Kicsit sajnáltatja magát, hogy milyen szörnyű vagyok, de látnád milyen vidám utána. brrr

18. Köszönöm, hogy gyakorlatiasan állsz hozzá. "mit lehetne tenni" A vicces az, hogy itt jön ki mennyire boldogít a pénz. Ha van pénzed el tudsz költözni. Nem gond benzinezni, ha valami gond van. Építetthetsz egy magas kerítést. Nem félsz attól, hogy becsúszik valamilyen eljárás ami pénzbe kerül. Eltakarítathatod a romokat amiket csinál egy ilyen gyűjtögető, szeméthalom járataiban lakó bolond vénasszony, amilyen az anyám lesz.

Nincs akarok követhetetlen gubancos sztorikat mesélni. A lényeg az, hogy ahogy telik az idő egyre inkább úgy látom hogy a körülmények, amiket teremtett pókméreg módjára béníott meg és megakadályozott a normális életvitelben. Borderline-ok félnek attól, hogy egyedül maradnak és az anyám látta ezt a példát nagyanyámtól (aki a nagyapámat üldözte, anyámmal sem törődött és öngyilkos is lett). Szóval mostanában jöttem rá, hogy nem véletlen, hogy 16 éves koromban bejátszotta ezt az öngyilkosság szöveget, amikor az fiúk legjobban csajozni szeretnének meg önállósodni. Nem egy észlény de ezekhez a dolgokhoz van érzéke. Mindent megnehezített, mindenben elbizonytalanított, félelmetesnek állította be a világot, évekig nyomatta, hogy a nők csak kisemmizik a férfiakat, mindenki csak át akar verni. Ő azonban imád és még meg is halna értem és még a ház is az enyém ... (és itt nyer értelmet miért iratta rám a tulajdoni jogokat haszonélvezeti jog nélkül)

Csak velem szemben ilyen találékony, a vadidegenek úgy verik át a palánkon, hogy öröm nézni.