Miért nem értettek meg soha?

Kicsit talán önsajnaltatos lesz a dolog bocsi, de ezekről senkinek nem tudok beszélni.

2 évesen kiemelt a gyamugy otthonról, el lettem a testveriemtol, anyamtol, apámtól szakítva, csecsemootthonban voltam egy darabig tudomásom szerint.

Onnan vettek magukhoz a nagyszüleim. Hát nem voltam náluk mintagyerek. Ütöttem őket, ha úgy volt, ordittam, nem engedtem magamat megolelni sem. Ha úgy volt, hogy anya jön és nem jött, az egész utca tőlem zengett. Hiányoztak a testvéreim is, amikor írni tudtam, örökké irkaltam nekik a leveleket. De mindig csak fenyegetés volt a válasz, hogyha igy viselkedek, visszavisznek az intézetbe, vagy be az erdőbe, oda való vagyok. Olyan vagyok, mint apám (nem egy pozitív hasonlat), buta vagyok, mint 6 pár rendőrcsizma, ne próbáljak meg semmit csinálni (mosogatni pl), mert több kárt csinálok, mint hasznot. Eltortem egyszer egy tojást, azért is kaptam fakanállal. Tanulni mindig egyedül tanultam, jatszani, csak ritkán játszottak velem. A házban a többi lakásban csak idősek laktak, mint a nagyszüleim. Viszont tudom, hogy szerettek és feltettek engem. Magukhoz vettek, mindketten túl voltak a 70-en. Nem tudtak velem mit kezdeni és még én is ratettem egy-két lapáttal. Utáltam az életemet, amióta az eszemet tudom. Vissza akartam teleportálni máshova, nem tudtam hova, csak el. Kisgyerekként is éreztem, hogy csak kolonc vagyok, akit valakinek,, be kell vallalnia". Mindezzel együtt erejukon felül próbáltak nevelni, nagyon hálás vagyok nekik, sosem bocsátom meg magamnak ahogy velük viselkedtem.

Viszont belegondolva sosem próbáltak megerteni, soha senkit nem érdekelt mit érzek, hogy vagyok. Ha hisztiztem anya után, akkor is csak annyi volt a lényeg, hogy rossz vagyok. Vagy én várok sokat?

Miután ők meghaltak másik rokonomhoz kerültem, anya magához vett, de én már nem akartam hozzá költözni. De ez az egész egy sokkal hosszabb sztori.

Annyi a lényeg, hogy a mai napig úgy érzem nem sikerült feldolgoznom kB semmit a gyerekkorombol, belertve a a nagyszüleim halálát is. Mindenkire hatással van a gyerekkora, amit én is felfedezek magamon. Nem tudok segítséget kérni, az utóbbi időben tanultam meg bocsánatot kérni, nem tudok az érzéseimről beszélni, ha a ferjemmel esetleg vitázunk, egy értéktelen senkinek érzem magam, aki tényleg nem kell senkinek. Nem tudom elvselni ha a férjem erőteljesebben szól a lányunkra, mert azt érzem, mintha a kiskori enemmel kiabálna. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha dicsérnek, gyerekkoromban ilyen kB sose volt. Pedig sportoltam, mindig első lettem, érmeket kaptam. Fordító, helyesírás, szavaló versenyen voltam és lettem első. Úgy érzem folyamatosan tepernem kell, itthon is, hogy rend legyen, tisztaság, dolgoznom és csinálnom kell valamit, különben semmit sem érek.

Ez az egész most úgy főtt megint fel, hogy fájt a hátam, mire a férjem mondta, hogy el kéne mennem masziroztatni. Mondtam neki, hogy azt a pénzt inkább pszichológusra költeném. Erre ő teljes megdobbenessel kérdezte, hogy miért, mi a baj?? Ismeri az életemet, de csak mint egy sztorit, fogalma sincs róla, hogy ezek a dolgok nekem mekkora traumák, bár persze lehet, hogy külső szemmel nem is az. És ekkor jöttem rá, hogy meg sem próbált soha senki igazán megerteni úgy igazán. Nehezen nyílok meg de ha látom a másikon, hogy valóban segíteni szeretne, meghallgatni, akkor el tudom mondani. Vagy ez nagy elvaras? Én mindenkit meghallgatok, anyósom is mindig mondja milyen nehéz volt neki, mikor kicsik voltak a gyerekei, ha ezzel kapcsolatban én is mondok valamit saját magamról, ami nehéz volt, meg sem hallja senki? Vagy ez csak hiszti részemről és ennyire elhanyagolhato?